Letudtuk a karácsonyt, de még az Új Év odébb van. Remélem mindenkinek békésen telt a karácsony. Köszönöm az újabb feliratkozókat, szám szerint a legutóbbi rész négy, örömmel tölt el, hogy vannak akiket még érdekel a blog, így én is lelkesebben írom meg a részeket.
88 feliratkozó és reméljük sikerült elérni a 100-at, bár nem sürgetek senkit, csak akkor iratkozzatok fel, ha őszintén úgy gondoljátok és érdekel is a blog. Kommentet is pipát is hagyjatok magatok után, ha úgy érzitek el kell olvasnotok és írnátok egy-két mondatot hozzá. Aki elolvasta, az kérem pipáljon valamelyikhez, mert az csak egy gombnyomás. Jó olvasást!
Louis szemszöge
A
szökésemet már régóta tervezem, de megvalósítani nem volt olyan egyszerű,
ugyanis ezt meg kellett szervezni. Embereket kellett keresnem, akik
megszöktetnek, utána meg vagyonokat fizetni nekik, de a pénz nem számít, mert
az van bőven. Annyira siralmas volt már a helyzetem, hogy a házam előtt már
őrök álltak éjjel és nappal is. A szökést persze éjszakára terveztem, az
embereim elfogják terelni az őrök figyelmét, ha kell, akkor altatót is nyomnak
az italukba. Míg ők ellesznek, addig én szép nyugodtan el tudok szökni, az autó
meg már ott fog várni rám, ami egyből a repülőtérre visz. A telefoncsörgés
ébresztett fel, ugyanis az volt megbeszélve, hogyha mehet a szökés, akkor megcsörgetnek
és akkor két percen belül hagyjam el a házat és rohanjak a kocsi felé, aminek a
helyszíne is megvolt beszélve. Gyorsan kipattantam az ágyból, ahelyett, hogy
magamhoz tértem volna, így kissé lement a vérnyomásom, de viszonylag hamar
rendbe jöttem. Már eleve ruhában feküdtem le, a bőröndöm már odavolt készítve,
ezért nem akadt több dolgom, minthogy megfogjam és magammal vigyem. Óvatosan
osontam végig a lakáson, mikor a kijárati ajtóhoz értem, kissé körülnéztem,
hogy tiszta-e a levegő, s mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem figyel senki,
futásnak eredtem, majd a megbeszélt helyre rohantam, ami kissé messzebb volt a
háztól, mégsem tűnt annyira megterhelőnek a futás, egyből beszálltam az autóban
és alig kaptam levegőt. Lihegtem, mint egy kutya, ekkor döbbentem rá, hogy
mégis fárasztó volt a futás. Egyből elhajtottunk egyenesen a repülőtér felé, s
mikor megérkeztünk, kifizettem őket, mindent megköszöntem, majd indultam is. A
zsebembe nyúltam, mert odakészítettem az útlevelemet, azonban pár taknyos zsebkendőn
kívül semmi sem volt benne, kezdtem pánikba esni, miszerint otthon maradt a
szekrényemen. A biztonság kedvéért felnyitottam a bőröndömet, és átnéztem, de
semmi. Ezt nem hiszem el, sikerült otthon hagynom az útlevelemet, azonban
készpénz volt nálam bőven. Talán sikerült lefizetnem, hogy átengedjenek, más
választásom meg nem igen akadt, maximum az, hogy hazamegyek, de arról hallani
sem akartam. Odamentem, és megmondtam mi a helyzet, persze a teljes igazat nem,
csak a helyzetet, miszerint otthon hagytam és már nem tudok hazamenni érte,
ezért nyújtottam feléjük a pénzt.
-Engedjenek
át, nagyon sürgős! –szinte már utasítottam, a szívem majd kiesett a helyéről az
izgalomtól.
-Sajnálom,
Uram, de ilyet nem lehet csinálni. Vagy vissza megy az útlevélért vagy itt
marad. Van még ideje, a gép csak másfél óra múlva száll fel.
Remek,
ekkora szarban sem voltam még, meg kell kockáztatnom, hogy visszamegyek, hátha
sikerült elaludniuk azoknak a barmoknak és akkor besurranhatok. Persze, ha
elkapnak, majd kitalálok valami kifogást, de ilyenkor is a legrosszabbra kell
majd számítanom holnap. Siettem, amennyire csak lehetett, hívtam egy taxit,
majd gyorsan besurrantam a házba, az őrök sehol sem voltak, ki tudja, hol
vannak, ezért szép nyugodtan ki tudtam hozni a szükséges okmányt, anélkül, hogy
lebuktam volna. A taxi megvárt a ház előtt, visszavitt a repülőtérre.
Kifizettem, aztán siettem is, így már minden probléma nélkül átengedtek. Legalábbis
azt hittem, mert megpillantottam a menedzsmentet, akik egyből lefogtak.
-Elakartál
szökni? –szólaltak meg nagyon durván, miközben egyre erősebben szorították a
karom, már kiabálni lett volna kedvem, de nem mertem, inkább csak eltorzult az
arcom a fájdalomtól és az ijedségtől. Ennyit az én szökésemről. Hogyan is
gondolhattam, hogy sikerült valaha ebből a világ kiszabadulni, csak szép álom
marad az egész. Rám tört a sírhatnék, de nem ereszthettem el magam,
visszakellett fojtanom a könnyeimet, de nagyon nehezen ment, a szemem
ugyanolyan nedves lett, mintha kiadtam volna magamból, csak ne potyogtak. Nem
tudom, hogy meglátták-e, de látszólag nem érdekelte őket semmi azon kívül,
mint, hogy hazarángassanak. Nem kíméltek, mire hazaértünk, azt hittem mindjárt
leszakad a karom, szinte bedobtak a szobámba, hogy majdnem odacsapódtam a
falhoz. Rám csapták az ajtót, én összekuporodtam az ágyamon és keserves
zokogásba kezdtem, de megpróbáltam minél halkabban, nehogy meghallják azok a
férgek.
Elérkezett
a reggel, kinyitottam a szemeimet, olyan mélyen aludhattam, hogy hirtelen azt
sem tudtam hol vagyok. Nyugtalan éjszakám lehetett, mert szinte megfordultam az
ágyon, a fejem a másik oldalon volt, a ruhám félrecsúszott, illetve
felgyűrődött, a hasam kilátszott. Gyorsan megigazítottam, felültem és azt
vettem észre, hogy utcai ruhában vagyok, a bőröndöm az ajtó mellett volt, az
útlevelem azonban nem volt a szekrényen, ahol legutoljára hagytam, amiért
hajnalban visszakellett jönnöm és lehetséges, hogy ez is közrejátszott a
lebukásomban. Kiakartam rohanni a szobából, de be volt zárva, marha jó, most
ide bezártak, még az volt a szerencsém, hogy a fürdőszoba a szobámból nyílt,
ezért elmentem lezuhanyozni. Később behozták nekem a reggelit, utána semmi sem történt,
csak néztem magam elé, tisztában voltam vele, hogy itt kell eltöltenem az egész
napomat teljesen egyedül és ki tudja mennyi ideig.
-Engedjenek
ki! –kiabáltam, pedig tudtam, hogy értelmetlen, az is lehet, hogy már nincsenek
a közelben és meg sem hallják. Legfeljebb csak az őrök, de ők sosem tették azt,
amit kértem, nem esett meg egyszer sem rajtam a szívük.
Niall szemszöge
A
fény beszűrődött a szobám ablakán, ezért késztetést éreztem, hogy kinyissam
szemeimet, mert már azt jelentette, hogy reggel van. Így is tettem, pislogtam
párat, miközben eszembe jutottak a tegnap esti események, amiből mindössze csak
ennyi maradt meg:
„Az éjszaka középén
hosszú csengetésre ébredtem fel, fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az.
Felkeltem, a folyosón találkoztam apával, aki szintén az ajtó felé igyekezett.
Mikor kinyitottam, egy nem várt személy borult a nyakamba, ő lett volna az
utolsó, akire gondolok, azonban látogatása boldoggá tett, sőt azt is bátran
kijelenthettem, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere.
-Louis? Te hogyan
kerültél ide? –kérdeztem meglepődve, ekkor lemászott rólam.
-Sikerült megszöknöm a
fogva tartóimtól. Igaz, a nyomomban vannak, és ez lesz az első hely, ahol
keresni fognak, ezért holnap tovább kell utaznom, nem maradhatok itt. –mondta keserűen,
ekkor lefagyott a mosoly az arcomról.
-Ez jó hír, de az már
nem, hogy továbbmész és minket meg megint itt hagysz. –mondtam kicsit
felháborodottan, de csak megjátszottam, mert igazából nagyon örültem, hogy itt
van és véget értek a szenvedései.
-Nélkületek nem megyek sehová,
te kis butus! Magammal viszlek titeket is, mivel rengeteg pénzem van. –mondta boldogan,
majd kiugrott a bőréből, ekkor hirtelen megöleltem, mivel mindig is éreztem,
hogy nem hagyott minket cserben, csak kényszerítették erre az egészre,
megtiltották neki, hogy tartsa velünk a kapcsolatot. Eddig kételkedtem ebben
egy kicsit, de most már elhiszem és emiatt nem csalódtam benne. Nem tenne
velünk soha ilyen kegyetlenséget, mivel imád minket.
-Jaj, de jó! Akkor hová
is megyünk? –kérdeztem.
-Egy eldugott szigetre,
aminek kevés lakosa van, és ami kevésbé ismert Európában, vagy esetleg
Amerikában is, ahol a legkisebb eséllyel keresnének minket. A Csendes-óceánon
valahol. –mondta, ennek csak örülni tudom, mivel az egy csodaszép hely, ahová
még nem adatott meg, hogy eljussak, ami a világ másik oldalán volt, ahonnan
kevesebb eséllyel mehetek haza, de annál izgalmasabb. –Most viszont mennék
aludni, mert nagyon fáradt vagyok, mivel egész éjjel utaztam, s végig izgultam
az egészet, hogy ne találjanak meg. Bár még nem lélegezhetek fel, amíg itt
vagyok. –bekísértem a szobájába és magára hagytam. Apa is adott neki puszit,
utána mindannyian elmentünk aludni. Boldogan hajtottam álomra a fejem, mert
tudom, hogy Louis mindig is mellettünk fog állni és most itt lehet velünk.”
Tehát
Louis itt van, gyorsan felkeltem, felöltöztem, utána berontottam hirtelen az ő
szobájába, azonban az üres volt. Még ágynemű sem volt az ágyon, olyan volt,
mintha évek óta nem aludt volna itt senki. Körbejártam a szobát, minden úgy
volt, ahogyan hagytuk.
Ledobtam
magam az ágyra és rádöbbentem az igazságra, hogy az egészet csak álmodtam és
azért nem jöttem rá azonnal, mert olyan volt, mintha valóság lett volna az
egész és túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Kisebb csalódás ért, ami
nagyobb volt, mint gondoltam volna. A fejemhez csaptam és elfogott a düh. Hallottam,
ahogy nyílik az ajtó és az utolsó pillanatig reméltem, hogy Louis az és mégsem
egy álom volt, de rákellett döbbennem, hogy ez csak apa.
-Niall?
Miért vagy ebben a szobában? Ezer éve nem tetted be ide a lábad. –ez a szoba
Louisnak volt fenntartva, de nagyon rég nem alud már benne legnagyobb
bánatomra.
-Azt
álmodtam, hogy Louis visszajött és, hogy ebben a szobában aludt. Hirtelen azt
hittem valóság volt, ezért szaladtam át ide. –vallottam be, fejemet lehajtottam
szomorúságomban.
-Sajnálom.
Louis nem fog visszatérni. –mondta ő is szomorúan, majd magamra hagyott.
Jobbnak láttam kimenni ebből a szobából, ami csak fokozta a fájdalmamat.
Mindenképpen el kell terelnem a figyelmemet, mert csak be fogok golyózni ettől
az egésztől. Felhívtam a barátaimat és elmentünk focizni, tehát a mai nap
letudva és sikerült egy kis időre elfelejtenem a mostohatestvéremet. Nem
beszéltem az álmomról senkinek sem, nem akartam ismét felidézni.
Elérkezett
az este, viszonylag korán feküdtem le, körülbelül kilenckor, ami tőlem rendkívül
szokatlan volt. Mivel a játékban elfáradtam, hamar elaludtam, azonban az
éjszaka közepén egy hosszú csengetésre ébredtem, pont, mint a múlt éjszaka.
Megijedtem, kimentem az ajtóhoz, amilyen gyorsan csak tudtam, annyi különbség
volt csak, hogy nem futottam össze apával. Feltéptem az ajtót és nem sokkal
később Louis borult a nyakamba.
-Istenem! Miért ismétlődik
az álmom? –kérdeztem magamban kétségbeesetten és ellöktem magamtól Louist.
Köszi :D
VálaszTörlésFAN-TASZ-TI-KUS!!!!! :*
VálaszTörlésSzia!!! lenne egy kérésem :)
VálaszTörlésKérlek elolvasnád a blogunkat amit barátnőmmel együtt írunk és ha tetszik akkor megosztanád hogy mások is olvassák, de reméljük ha elolvasod és tetszik te is olvasónk leszel. előre is köszi :)
http://lorenandmayalifes.eblog.hu/