2014. október 29., szerda

25. rész - Külföldi versenyző

Még egy hetet sem kellett, de itt a következő részt. Úgy gondolom, hogy ha gyakrabban hozom a részeket, akkor visszaszerezhetem azokat az olvasóimat is, akik elpártoltak a várakozás miatt a blog olvasásától. Igaz, az előző rész iránt nem volt nagy az érdeklődés az előzőekhez képest, de hát ez van. Ez történik, ha havonta hozom a részeket, ami komoly hiba. Hát a feliratkozók nem nagyon jönnek, így továbbra is 83-mal büszkélkedhet a blog. Fontos lenne a kommentetek, hogy akik elpártoltak, miért tette, hogy fel tudjam mérni, érdemes-e folytatni, hiszen az előző résznél közöltem is, hogy ezt kizárólag miattatok írom. 
Jó olvasást, és örülnék a visszajelzéseknek. 


George szemszöge

Beköltöztünk a mentorházba, amihez igazából nem is volt kedvem, meg az egész X-Factorhoz sem, mert csak egy ócska bohóckodásnak tartottam az egészet. Anya erőltette, hogy menjek, mert szerinte tehetséges vagyok, és így legalább viszem is valamire az életben. Aha, persze, mindenki rajtam fog röhögni, és mivel apa lefizetett itt mindenkit, úgyis a döntőig jutok. Mikor pihenő volt, mindig lefeküdtem és próbáltam aludni és ment is volna, ha Louis is csendesen tudott volna lenni, de neki mindenáron énekelnie kellett, ami tönkre is tette rendesen a hallásomat. Azt képzeli, jó hangja van és nagyon el volt magától szállva, egyszerűen elviselhetetlen volt.
-Befejeznéd már végre ezt a visítást? –szóltam rá hangosabban, mert ez minden volt, csak éneklés nem. Minek erőlködik, mikor ez neki nem megy? Még nekem is jobb hangom van és fogalmam sem volt, hogy juthatott be, mert neki nincsenek pénzes ismerősei, rokonai.
-Szeretnék gyakorolni, amit te soha nem teszel. Remélem leszerepelsz szombaton. –mondta fölényesen, mintha ő lenne valaki, miközben egy nagy senki. Felháborítóan viselkedik, mindenképpen keresnem kell egy másik szobatársat, mert ez már egyre elviselhetetlenebb és még egy hete sem lakunk bent. Hatkor, még vacsora előtt le kellett menni a próbákra, ekkor kis csoportokban voltunk, s ezek a csoportok külön-külön gyakoroltak a többitől. Egy csoportban hárman voltunk és engem a legnagyobb kreténekhez tettek egybe, az egyik Louis volt, a másik valami külföldi forma, aki alig tudott angolul, amit tudott, azt is rosszul mondta.
-Készen álltok? –kérdezte a mentorunk, én kedvetlenül bólogattam egyet, Louis lelkesen, szinte visítva válaszolt, hogy igen. A külföldi meg csak jobbra-balra nézegetett, mintha azt sem tudná, hol van.
-Én Louis Tomlinson vagyok! –mutatkozott be lelkesen a külföldi arcnak, mikor az nem is kérdezte. Én meg senkinek nem fogok bemutatkozni, főleg nem egy olyannak, aki alig beszéli a nyelvünket, mégis itt próbálkozik.
-Christoph Leitgeb. –mutatkozott be ő is Louisnak, én meg elfordultam, hogy ne kelljen őket néznem. Ha a neve alapján kéne megmondani milyen származású, akkor az első tippemet a német mellé tenném le. Igazából nem is nagyon izgatott, amúgy sem bírom őket.
-Kezdhetjük? –kérdezte a mentor. Még hányszor? Marhára idegesítő volt. Leültünk a kanapéra, én ültem középen persze a két idióta között. Elmondták a feladatot, hogy mit hogyan kell csinálni és, ahogy a felállás lesz a gyakorlás során. Nekem meg azon járt az eszem, hogyan készíthetném ki ezt a két marhát, hogy a világból is kifussanak, de leginkább Louisra fájt a fogam, ahelyett, hogy odafigyeltem volna. Felváltva kellett énekelni egy dalt, én viszont annyira nem figyeltem, hogy amikor én jöttem volna, csönd lett és minden szem rám szegeződött.
-Mit néztek így rám? –háborodtam fel.
-Talán, mert te jössz, ostoba! –szólt oda Louis, azt hittem neki megyek, de vissza kellett magam fognom.
-Ne pofázzál itt nekem! –nem bírtam szó nélkül.
-Elég legyen! –szólt ránk a mentor, ekkor mindketten nyugton maradtunk, én meg próbáltam odafigyelni. Innentől kezdve meg már jobban ment, és belekellett húznunk, mert ha jól csináljuk, akkor előbb felmehetünk, de ha nem, akkor itt kell maradnunk, ameddig mondják, azt meg nagyon nem akartam. Szabadulni akartam minél előbb Louissal ellentétben, mert gondolom ő élvezte ezt az egész bohóckodást. Egy darabig minden rendben volt, de később meg már annyira szánalmasnak éreztem az egészet, és unalmasnak, hogy gondoltam feldobom egy kicsit a hangulatot, még, ha csak magamat szórakoztatnám vele, a többiek meg idegesek lennének. Ez a külföldi még kiejteni sem tudja a szavakat normálisan, tehát elhatároztam, hogy egy kicsit megszivatom, hogy aztán mindenki rajta röhöghessen. Közben eszembe jutott egy még jobb ötlet, aminek a megvalósítására várni kellett egy kicsit, ugyanis nincs közönség, tehát inkább annyiban hagytam a dolgot és folytattam az éneklést normálisan, miközben percenként az órámat bámultam.

Fél óra múlva végre befejeztük, amint kimondta azt a mondatot, hogy most már elmehetünk, kifújtam a levegőt mindenki szeme láttára, nagyon rám volt írva minden, látták rajtam, hogy utálom csinálni. Bizonyára megfordulhatott az a kérdés a fejükben, hogy akkor minek is vagyok itt, legszívesebben azt a választ adtam volna, hogy anyám erőltette. Így is volt, azonban ezt nem kell mindenkinek tudnia, úgy kell tennem, mintha én akartam volna, de eléggé nehezen ment a színészkedés.
-Végre. –mondtam suttogva, csak a külföldi állt mellettem közvetlenül, a mentor egy méterrel arrébb egy asztalnál ült, miközben írt valamit, Louis meg már az ajtónál volt. Nem izgattam magam, mivel úgy voltam vele, hogy úgysem értette, tehát mondhattam volna hangosabban is.
-Nagyon untad? –szólalt meg végül különös akcentussal. Semmihez sem volt hasonló, maximum olyan hangzása volt, mintha egy külföldi most tanult volna meg angolul. De végül is ez volt az igazság az ő esetében.
-Értetted? –kérdeztem meglepetten eléggé fölényesen, hogy éreztessem vele, hogy ő itt egy kis senki.
-Mit gondoltál? –kérdezett vissza meglepetten, de én csak átnéztem rajta és faképnél hagytam, ugyanis nem alacsonyodom le hozzá. Visszamentünk Louissal a szobánkba, egy kicsit pihentünk, majd indultunk vacsorázni. Nem szóltunk egymáshoz egész pihenő alatt, mégis azt éreztem, hogy feszült a levegő és szerintem Louis is így volt vele. Ha nem ő lenne a szobatársam, minden más lenne és akkor talán bulinak is felfoghatnám az egészet, de ez a semmirekellő megakadályozza és tesz arról, hogy rosszul érezzem magam. Egyenesen kínoz még a jelenléte is, bizonyára élvezi is. Nem lesz így sokáig, mert ki fogom készíteni és ő fogja előbb elhagyni a szobát, bár biztos, hogy ő lesz az első kieső, vagy a második. Ha a második, akkor az a kis német nevű marad csak alul mellette.
Vacsoránál elfoglaltam egy üres asztalt, aztán nem sokkal később megjelent Louis azzal a kis külföldivel és persze, hogy hozzám kellett ülniük. Itt vált világossá, hogy provokálni akar, és most már van egy ostoba haverja is, aki szintén az idegeimre fog menni.
-Van még egy csomó üres hely. –mutattam az üres helyekre, de mintha a falnak beszéltem volna, mert rám sem hederítettek.
-Halljátok, amit mondok? –kiabáltam el magam, ekkor rám néztek.
-Mi bajod van? –kérdezte Louis felháborodottan, mintha nem tudná.
-Utáljuk egymást, de azért ide ülsz a haveroddal. Na, húzzatok innen mindketten! –utasítottam és majd szétrobbantam az idegtől, amiért ilyen ostobák.
-Miért nem mész el te, ha ennyire útban vagyunk? –kérdezte cinikusan, s ettől csak jobban felment a pumpa.
-Talán, mert én ültem itt előbb. –vágtam rá határozottan és flegmán. Végül senki sem ült másik asztalhoz, én nem szóltam hozzájuk, ők is csak pár szót váltottak egymással. Olyannal nehéz is lett volna normálisan kommunikálni, aki alig tud megszólalni a mi nyelvünkön, s mi meg nem beszéljük az övét. Úgy éreztem, hogy kötekednem kell, ezért meg is törtem a köztünk kialakult nagy csendet.
-Miért nem a német X-Factorban jelentkeztél? –érezni lehetett a hangomon a lenézést, erre is törekedtem, bár ki tudja, hogy leesett-e neki vagy sem.
-Mivel nem vagyok német. De amúgy miért baj neked, hogy itt vagyok?
-Neked baj, engem nem különösebben érdekel, egyébként tudom, hogy német vagy, mert a neved elárul mindent.
-Nem vagyok német, fogd már fel. –és még ő volt felháborodva, mikor kitaláltam a nemzetiségét. De akkor minek tagadja?
-Akkor mégis honnan jöttél?
-Ausztriából. –ha így van, akkor annyit mégsem tévedtem, ugyanis ott is németül beszélnek, viszont, hogy egy kicsit idegesítsem, ezt mondtam neki.
-Ahol a kenguruk is élnek? –úgy tettem, mint aki komolyan gondolja az egészet.
-Igen. –vágta rá határozottan, közben komoly képet vágott. Tehát ő is csak szórakozott rajtam, mert lehet elhitte, hogy én keverem a két országot. Hát az ausztrálok angolul beszélnek, ő meg nem.
-Ez most komoly? –szólalt meg Louis is bunkó stílusban, én ekkor bólogattam, majd elröhögtem magam, mert már nem bírtam tovább.
-Akkor az osztrák X-Factortban. –tértem vissza az eredeti témánkhoz és minden mosoly eltűnt az arcomról, utána az övékéről is, amint elhagyta ez a mondat a számat.
-Hagyd már őt békén! –szólt Louis keményen, én meg csak vigyorogtam.
-Mi lesz, ha folytatom? –kérdeztem cinikusan.
-Te ne figyelj rá, nagyon nagy arca van, és magas lovon ül, mert a szüleinek sok pénze van. –fordult az osztrák felé neki címezve, de úgy gondoltam, hogy amit az imént elmondott, leginkább rá illik, bár a pénzes dolog igaz volt, de arról meg nem tehettem, hogy pénzes családba születtem. Bizonyára böki a csőrét és irigykedik, bár szívesen neki adtam volna a továbbjutást a döntőbe, mivel hihetetlenül szánalmasnak éreztem az egészet.
-Ne sértegessed, megértetted? –hú, most hirtelen milyen nagy szája lett, az osztrák meg csak hallgatott, véletlenül se szólt volna vissza. Biztos voltam benne, hogy azért volt csendben, mert nem tudott angolul vitatkozni, sőt még beszélni is alig tudott, habár Louis szerint tudott.

Elérkezett a várva várt szombati nap is, mindenki lelkesen készült, engem leszámítva, mert nem érdekelt az egész. Tudtam, hogy tovább fogok jutni, de azt nem kötötték az orromra, hogy kit ejtenek ki. Reménykedtem benne, hogy az osztrákot, vagy Louist. Én léptem fel elsőként, ennek kifejezetten örültem, mert legalább túl voltam a nehezén, bár egyáltalán nem izgultam, ha esetleg rontanék, legfeljebb elmajomkodom az egész és ennyivel le is zárom. A végére rajtam kívül már mindenki izgult, főleg, amikor kihirdették a továbbjutók nevét. Louisnak kellett párbajoznia egy lánnyal, ekkor el is könyveltem, hogy véget ért számára a műsor és megszabadulok tőle. Jött a következő felvonás, ugyanis hamarosan eldől, hogy tovább jut-e az a semmirekellő, vagy sem. A lánynak szurkoltam természetesen, ugyanis Louis nem is érdemli meg ezt az egészet, és otthon lenne a helye.

3 megjegyzés:

  1. Ilyen gyakran legyenek részek! Nekem nagyon tetszik,de ez a gyerek a sírba tesz. George egy olyan idióta seggarc... Louis ne párbajozzon és nem essen ki :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi és örülök h tetszik és igyekszem írni a részeket

      Törlés
  2. Úgy imádom ezt a blogot! <3 És kérlek Loui ne essen ki, hanem inkább George, mert egy akkora bunkó idióta!! :*

    VálaszTörlés