29. rész - Az álom

Letudtuk a karácsonyt, de még az Új Év odébb van. Remélem mindenkinek békésen telt a karácsony. Köszönöm az újabb feliratkozókat, szám szerint a legutóbbi rész négy, örömmel tölt el, hogy vannak akiket még érdekel a blog, így én is lelkesebben írom meg a részeket. 

88 feliratkozó és reméljük sikerült elérni a 100-at, bár nem sürgetek senkit, csak akkor iratkozzatok fel, ha őszintén úgy gondoljátok és érdekel is a blog. Kommentet is pipát is hagyjatok magatok után, ha úgy érzitek el kell olvasnotok és írnátok egy-két mondatot hozzá. Aki elolvasta, az kérem pipáljon valamelyikhez, mert az csak egy gombnyomás. Jó olvasást!

Louis szemszöge

A szökésemet már régóta tervezem, de megvalósítani nem volt olyan egyszerű, ugyanis ezt meg kellett szervezni. Embereket kellett keresnem, akik megszöktetnek, utána meg vagyonokat fizetni nekik, de a pénz nem számít, mert az van bőven. Annyira siralmas volt már a helyzetem, hogy a házam előtt már őrök álltak éjjel és nappal is. A szökést persze éjszakára terveztem, az embereim elfogják terelni az őrök figyelmét, ha kell, akkor altatót is nyomnak az italukba. Míg ők ellesznek, addig én szép nyugodtan el tudok szökni, az autó meg már ott fog várni rám, ami egyből a repülőtérre visz. A telefoncsörgés ébresztett fel, ugyanis az volt megbeszélve, hogyha mehet a szökés, akkor megcsörgetnek és akkor két percen belül hagyjam el a házat és rohanjak a kocsi felé, aminek a helyszíne is megvolt beszélve. Gyorsan kipattantam az ágyból, ahelyett, hogy magamhoz tértem volna, így kissé lement a vérnyomásom, de viszonylag hamar rendbe jöttem. Már eleve ruhában feküdtem le, a bőröndöm már odavolt készítve, ezért nem akadt több dolgom, minthogy megfogjam és magammal vigyem. Óvatosan osontam végig a lakáson, mikor a kijárati ajtóhoz értem, kissé körülnéztem, hogy tiszta-e a levegő, s mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem figyel senki, futásnak eredtem, majd a megbeszélt helyre rohantam, ami kissé messzebb volt a háztól, mégsem tűnt annyira megterhelőnek a futás, egyből beszálltam az autóban és alig kaptam levegőt. Lihegtem, mint egy kutya, ekkor döbbentem rá, hogy mégis fárasztó volt a futás. Egyből elhajtottunk egyenesen a repülőtér felé, s mikor megérkeztünk, kifizettem őket, mindent megköszöntem, majd indultam is. A zsebembe nyúltam, mert odakészítettem az útlevelemet, azonban pár taknyos zsebkendőn kívül semmi sem volt benne, kezdtem pánikba esni, miszerint otthon maradt a szekrényemen. A biztonság kedvéért felnyitottam a bőröndömet, és átnéztem, de semmi. Ezt nem hiszem el, sikerült otthon hagynom az útlevelemet, azonban készpénz volt nálam bőven. Talán sikerült lefizetnem, hogy átengedjenek, más választásom meg nem igen akadt, maximum az, hogy hazamegyek, de arról hallani sem akartam. Odamentem, és megmondtam mi a helyzet, persze a teljes igazat nem, csak a helyzetet, miszerint otthon hagytam és már nem tudok hazamenni érte, ezért nyújtottam feléjük a pénzt.

-Engedjenek át, nagyon sürgős! –szinte már utasítottam, a szívem majd kiesett a helyéről az izgalomtól.

-Sajnálom, Uram, de ilyet nem lehet csinálni. Vagy vissza megy az útlevélért vagy itt marad. Van még ideje, a gép csak másfél óra múlva száll fel.

Remek, ekkora szarban sem voltam még, meg kell kockáztatnom, hogy visszamegyek, hátha sikerült elaludniuk azoknak a barmoknak és akkor besurranhatok. Persze, ha elkapnak, majd kitalálok valami kifogást, de ilyenkor is a legrosszabbra kell majd számítanom holnap. Siettem, amennyire csak lehetett, hívtam egy taxit, majd gyorsan besurrantam a házba, az őrök sehol sem voltak, ki tudja, hol vannak, ezért szép nyugodtan ki tudtam hozni a szükséges okmányt, anélkül, hogy lebuktam volna. A taxi megvárt a ház előtt, visszavitt a repülőtérre. Kifizettem, aztán siettem is, így már minden probléma nélkül átengedtek. Legalábbis azt hittem, mert megpillantottam a menedzsmentet, akik egyből lefogtak.

-Elakartál szökni? –szólaltak meg nagyon durván, miközben egyre erősebben szorították a karom, már kiabálni lett volna kedvem, de nem mertem, inkább csak eltorzult az arcom a fájdalomtól és az ijedségtől. Ennyit az én szökésemről. Hogyan is gondolhattam, hogy sikerült valaha ebből a világ kiszabadulni, csak szép álom marad az egész. Rám tört a sírhatnék, de nem ereszthettem el magam, visszakellett fojtanom a könnyeimet, de nagyon nehezen ment, a szemem ugyanolyan nedves lett, mintha kiadtam volna magamból, csak ne potyogtak. Nem tudom, hogy meglátták-e, de látszólag nem érdekelte őket semmi azon kívül, mint, hogy hazarángassanak. Nem kíméltek, mire hazaértünk, azt hittem mindjárt leszakad a karom, szinte bedobtak a szobámba, hogy majdnem odacsapódtam a falhoz. Rám csapták az ajtót, én összekuporodtam az ágyamon és keserves zokogásba kezdtem, de megpróbáltam minél halkabban, nehogy meghallják azok a férgek.

Elérkezett a reggel, kinyitottam a szemeimet, olyan mélyen aludhattam, hogy hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Nyugtalan éjszakám lehetett, mert szinte megfordultam az ágyon, a fejem a másik oldalon volt, a ruhám félrecsúszott, illetve felgyűrődött, a hasam kilátszott. Gyorsan megigazítottam, felültem és azt vettem észre, hogy utcai ruhában vagyok, a bőröndöm az ajtó mellett volt, az útlevelem azonban nem volt a szekrényen, ahol legutoljára hagytam, amiért hajnalban visszakellett jönnöm és lehetséges, hogy ez is közrejátszott a lebukásomban. Kiakartam rohanni a szobából, de be volt zárva, marha jó, most ide bezártak, még az volt a szerencsém, hogy a fürdőszoba a szobámból nyílt, ezért elmentem lezuhanyozni. Később behozták nekem a reggelit, utána semmi sem történt, csak néztem magam elé, tisztában voltam vele, hogy itt kell eltöltenem az egész napomat teljesen egyedül és ki tudja mennyi ideig.

-Engedjenek ki! –kiabáltam, pedig tudtam, hogy értelmetlen, az is lehet, hogy már nincsenek a közelben és meg sem hallják. Legfeljebb csak az őrök, de ők sosem tették azt, amit kértem, nem esett meg egyszer sem rajtam a szívük.

Niall szemszöge

A fény beszűrődött a szobám ablakán, ezért késztetést éreztem, hogy kinyissam szemeimet, mert már azt jelentette, hogy reggel van. Így is tettem, pislogtam párat, miközben eszembe jutottak a tegnap esti események, amiből mindössze csak ennyi maradt meg:

„Az éjszaka középén hosszú csengetésre ébredtem fel, fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az. Felkeltem, a folyosón találkoztam apával, aki szintén az ajtó felé igyekezett. Mikor kinyitottam, egy nem várt személy borult a nyakamba, ő lett volna az utolsó, akire gondolok, azonban látogatása boldoggá tett, sőt azt is bátran kijelenthettem, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere.

-Louis? Te hogyan kerültél ide? –kérdeztem meglepődve, ekkor lemászott rólam.

-Sikerült megszöknöm a fogva tartóimtól. Igaz, a nyomomban vannak, és ez lesz az első hely, ahol keresni fognak, ezért holnap tovább kell utaznom, nem maradhatok itt. –mondta keserűen, ekkor lefagyott a mosoly az arcomról.

-Ez jó hír, de az már nem, hogy továbbmész és minket meg megint itt hagysz. –mondtam kicsit felháborodottan, de csak megjátszottam, mert igazából nagyon örültem, hogy itt van és véget értek a szenvedései.

-Nélkületek nem megyek sehová, te kis butus! Magammal viszlek titeket is, mivel rengeteg pénzem van. –mondta boldogan, majd kiugrott a bőréből, ekkor hirtelen megöleltem, mivel mindig is éreztem, hogy nem hagyott minket cserben, csak kényszerítették erre az egészre, megtiltották neki, hogy tartsa velünk a kapcsolatot. Eddig kételkedtem ebben egy kicsit, de most már elhiszem és emiatt nem csalódtam benne. Nem tenne velünk soha ilyen kegyetlenséget, mivel imád minket.

-Jaj, de jó! Akkor hová is megyünk? –kérdeztem.

-Egy eldugott szigetre, aminek kevés lakosa van, és ami kevésbé ismert Európában, vagy esetleg Amerikában is, ahol a legkisebb eséllyel keresnének minket. A Csendes-óceánon valahol. –mondta, ennek csak örülni tudom, mivel az egy csodaszép hely, ahová még nem adatott meg, hogy eljussak, ami a világ másik oldalán volt, ahonnan kevesebb eséllyel mehetek haza, de annál izgalmasabb. –Most viszont mennék aludni, mert nagyon fáradt vagyok, mivel egész éjjel utaztam, s végig izgultam az egészet, hogy ne találjanak meg. Bár még nem lélegezhetek fel, amíg itt vagyok. –bekísértem a szobájába és magára hagytam. Apa is adott neki puszit, utána mindannyian elmentünk aludni. Boldogan hajtottam álomra a fejem, mert tudom, hogy Louis mindig is mellettünk fog állni és most itt lehet velünk.”

Tehát Louis itt van, gyorsan felkeltem, felöltöztem, utána berontottam hirtelen az ő szobájába, azonban az üres volt. Még ágynemű sem volt az ágyon, olyan volt, mintha évek óta nem aludt volna itt senki. Körbejártam a szobát, minden úgy volt, ahogyan hagytuk.

Ledobtam magam az ágyra és rádöbbentem az igazságra, hogy az egészet csak álmodtam és azért nem jöttem rá azonnal, mert olyan volt, mintha valóság lett volna az egész és túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Kisebb csalódás ért, ami nagyobb volt, mint gondoltam volna. A fejemhez csaptam és elfogott a düh. Hallottam, ahogy nyílik az ajtó és az utolsó pillanatig reméltem, hogy Louis az és mégsem egy álom volt, de rákellett döbbennem, hogy ez csak apa.

-Niall? Miért vagy ebben a szobában? Ezer éve nem tetted be ide a lábad. –ez a szoba Louisnak volt fenntartva, de nagyon rég nem alud már benne legnagyobb bánatomra.

-Azt álmodtam, hogy Louis visszajött és, hogy ebben a szobában aludt. Hirtelen azt hittem valóság volt, ezért szaladtam át ide. –vallottam be, fejemet lehajtottam szomorúságomban.

-Sajnálom. Louis nem fog visszatérni. –mondta ő is szomorúan, majd magamra hagyott. Jobbnak láttam kimenni ebből a szobából, ami csak fokozta a fájdalmamat. Mindenképpen el kell terelnem a figyelmemet, mert csak be fogok golyózni ettől az egésztől. Felhívtam a barátaimat és elmentünk focizni, tehát a mai nap letudva és sikerült egy kis időre elfelejtenem a mostohatestvéremet. Nem beszéltem az álmomról senkinek sem, nem akartam ismét felidézni.

Elérkezett az este, viszonylag korán feküdtem le, körülbelül kilenckor, ami tőlem rendkívül szokatlan volt. Mivel a játékban elfáradtam, hamar elaludtam, azonban az éjszaka közepén egy hosszú csengetésre ébredtem, pont, mint a múlt éjszaka. Megijedtem, kimentem az ajtóhoz, amilyen gyorsan csak tudtam, annyi különbség volt csak, hogy nem futottam össze apával. Feltéptem az ajtót és nem sokkal később Louis borult a nyakamba.

-Istenem! Miért ismétlődik az álmom? –kérdeztem magamban kétségbeesetten és ellöktem magamtól Louist.