2014. április 5., szombat

3. rész - Első nap az iskolában

Itt vagyok ismét a következő résszel és el sem tudjátok képzelni, mennyire boldoggá tettetek a sok pipával, a kommentekkel, illetve a feliratkozásokkal. Mikor a második részt tettem fel, 13 feliratkozó volt, most meg már 22-en vagytok, ami azt jelenti, hogy az elmúlt napokban összesen 9-en iratkoztatok fel. Ez a tény nagyon boldoggá tesz. Remélem nem áll meg a lelkesedésetek és minél többen írtok, és pipáltok. Meg persze újabb és újabb olvasóknak is nagyon örülnék. 
Ez a rész csak Louis szemszögéből íródik, de majd olyan is lesz, ami csak Nialléből. Többet nem árulok el, nehogy lelőjjem a poént. Jó olvasást és hagyjatok most is magatok után nyomot. Ja és amint látjátok, új kinézet van a blogon, remélem ez jobban mutat, mint az előző. Oldalt szavazhattok is. A kinézet ennek a blognak köszönhető.


Louis szemszöge

1998. szeptember 1.
Elérkezett az a nap is, amitől mindvégig féltem. Ma megyek először iskolába és nagyon nem vártam, de egyszer minden elérkezik. Reggel anya keltett, nagyon nem akartam kikelni, szinte már a sírás kerülgetett, de próbáltam visszafojtani. Sikertelenül.
-Mi a baj, kicsim? Most meg miért sírsz? –Kérdezte kedvesen tőlem anya, miközben leült mellém az ágyra és magához szorított. Kissé megnyugodtam az ölelésétől.
-Nem akarok iskolába menni, nagyon félek. –Panaszoltam el a gondomat és továbbra is gyötört a sírógörcs, amit egyre kevésbé tudtam visszatartani.
-Ne félj, nem lesz semmi gond, szeretni fog ott mindenki. –Vígasztalt, de ezt mind hiába tette, mert attól még félni fogok, és nem leszek nyugodtabb. Legszívesebben ellenálltam volna, de tudtam, hogy nem tehettem meg, mert az csak haragot váltott volna ki anyából és Bobbyból még inkább. Niallt így is jobban szeretik, mert őt tartották a jó gyereknek, aki szót fogad a felnőtteknek, míg én vele ellentétben a neveletlen kölyök voltam, akit nagyon nehéz fegyelmezni és teljesen felesleges a világnak. Legalábbis én így éreztem.
-Honnan tudod? –Kérdeztem bizonytalanul.
-Ugyan már? Miért utálnának? Ha nem adsz rá okot és szót fogadsz a tanító néninek, akkor nem lesz semmi gond. Próbálj meg játszani és barátkozni a többiekkel is, és akkor mindenki szeretni fog. –Mondta anya, és ezzel megint csak azt éreztette velem, hogy nem viselkedem rendesen, és ez az oka annak, hogy mindenki utál. Összeszedtem magam, anya segített felöltözni, ezután kimentünk az étkezőbe reggelizni. Niall már ott volt, most készült a reggelije. Kicsit irigyeltem őt, mert ő még az óvodába megy a megszokott közösségbe velem ellentétben, aki egy teljesen új társaságba fog belecsöppenni, illetve egy új világba. Anya elénk tette a reggelit, mi meg hozzáláttunk. Amúgy hiába telt el egy hónap a nyaralás óta, nem voltunk továbbra sem barátok, sőt nagyon sokszor piszkáltuk egymást. Mivel én voltam a nagyobb, ezért ezzel sokszor visszaéltem, és megütöttem, illetve fellöktem Niallt. Olyankor természetesen büntetésben részesültem. Mindig csak én voltam a rossz, de már teljesen hozzászoktam. Lehet ezzel hazudtam, mivel ezt aligha lehet megszokni, de úgysem volt más választásom. Anya a hátamra tette a táskámat, szerencsére az első nap nem kellett sok cuccot vinni, viszont így is elég nehéznek találtam az iskolatáskát. Kiértünk Bobby kocsijához, majd beültettek minket hátra, Bobby vezetett, anya meg az anyósülésen ült. Először Niallt tettük ki az óvodánál, mert az valamivel közelebb volt, majd utána anya bekísért az iskolába. Ahogy közeledtünk, egyre hevesebben dobogott a szívem és mikor már a terem előtt voltunk, meghátráltam. Egyszer csak megálltam és anya csak rám nézett, illetve várta, hogy menjek már.
-Most miért álltál meg? –Kérdezte értetlenül. Én nem feleltem a kérdésére, hanem inkább a földhöz vágtam magam. Egyszerűen nem voltam hajlandó bemenni, ehhez hangos sírás is társult. Anya arckifejezése tehetetlenséget sugallt, amit én okoztam neki. Van is oka rám haragudni, sajnos nem voltam egy minta gyerek, mint amilyen Niall. Minden szülő olyan gyereket szeretett volna, mint amilyen ő és az én fajtámtól meg mindenkinek felállt a szőr a hátán.
-Ne tedd ezt velem! –Mondta ingerülten és fel akart állítani, de teljesen ellenálltam neki.
-Ne hisztizz itt! Megértetted? –Rám kiabált. Nem hittem volna, hogy ezt is meg fogja tenni egyszer, főleg egy idegen helyen, ahol bárki meghallhat minket. Egy nő állt meg előttünk, aki anyához fordult, majd szólásra nyitotta a száját.
-Segíthetek valamiben? –Kérdezte kedvesen.
-Köszönöm, annyi történt, hogy a gyerek megrettent a sulitól és nem akar bemenni az osztályába. Most kezdi az iskolát, nyilván tart tőle. –Válaszolta a nőnek anya.
-Én vagyok az elsősök osztályfőnöke, tehát el is kísérném a kisfiút a terembe, bízzon bennem, hamarosan megbarátkozik ezzel az egész helyzettel. Érthető, hogy még nehéz ez neki, nagyon sok ilyen gyerekkel találkoztam már. –Nagyin kedves hangneme volt a tanító néninek, talán nem fog utálni, ahogyan én azt először gondoltam. Egy kicsit megnyugodtam, majd felálltam a földről, miközben a könnyeimet törölgettem le az arcomról. A tanító néni lehajolt hozzám, rám mosolygott, ez egy kicsit nyugtató volt.
-Nem lesz semmi baj, próbálj megnyugodni. –Mondta nekem kedvesen és halkan, majd meg akarta fogni a kezem, én hagytam neki.
-Akkor minden rendben lesz, Louis? –Kérdezte anya, én csak bólogattam. Nem akartam őt feltartani, nehogy elkéssen a munkahelyéről. Nem akartam én rossz gyerek lenni, de úgy is azt gondolják rólam. Próbálom másnak mutatni magam, hogy megfeleljek anyának és Bobbynak is, meg a többi felnőttnek.
-Legyél jó, délután jövök érted. –Elköszönt végleg, és ehhez még egy búcsú puszi is társult. Utána a tanító néni bekísért a terembe a többi gyerekhez. Természetesen megkérdezte a nevemet, majd leültetett egy asztalhoz, ahová a névtábla már ki volt téve.
Nem sokára a többiek is bemutatkoztak és én is nekik, ez a nap inkább az ismerkedésről szólt, később ki is vittek minket a játszótérre. Én mégis visszahúzódó voltam, szinte senkihez sem mentem oda játszani és ők se nagyon kerestek engem, amit nem is annyira bántam.
Míg a többiek elvoltak egymással, addig én az egy padon ücsörögtem és néztem magam elé, semmi sem érdekelt, ki akartam zárni a külvilágot. Nem sokáig maradhattam egymagam, mert a tanító néni leült mellém, majd átkarolt.
-Mi a baj? Miért nem játszol a többiekkel? –Kérdezte kedvesen. Én meg csak szomorkodtam, nem nagyon akartam válaszolni. Gyötört a honvágy és még mindig kívülállónak éreztem magam, mivel én nem vagyok ír, nem tartozom ide.
-Miért vagy ilyen szomorú? –Faggatott tovább. Talán válaszolni kéne neki, mert olyan kedves velem.
-Haza akarok menni. –Elsírtam magam, a tanító néni szorosan magához ölelt, ami nyugtató volt és jól is esett, hogy valaki ilyen jól bánik velem.
-Délután hazamehetsz, addig ki kell bírnod. Hamarosan megszokod, barátkozz össze a többiekkel. –Próbált rávenni, de én nem akartam senkivel sem játszani, ellenálltam neki, tehát egy idő után már nem erőltette. Nem akartam mást, csak egyedül lenni, és vártam, hogy hagyjon magamra.
-Ha bármi gondod van, vagy szükséged van valamire, akkor gyere oda hozzám. Nem akarom, hogy bajod essen, és, hogy szomorú legyél. –Ezt még elmondta, mielőtt visszament a helyére. Ezután felállt a padról és távozott legnagyobb örömömre. Nem vele volt a bajom, csak annyi, hogy egyedül szerettem volna lenni. Sajnos nem tartott sokáig, mert hamarosan egy csapat gyerek jelent meg előttem, akik az osztálytársaim.
-Miért nem jössz játszani? –Kérdezte az egyik kisfiú, hiába mutatkoztak be, egyszeri alkalom után nehéz megjegyezni ki kicsoda. Én ránéztem, de nem válaszoltam a kérdésére.
-Miért ülsz itt egyedül? Nem unalmas itt? –Most egy vörös hajú, szeplős kislány kérdezett. Igazuk volt, senkivel sem akartam barátkozni és teljesen begubóztam. Mi lenne, ha elmennék velük játszani? Nem lenne belőle baj? Nem fognak megutálni? Ezeket csak akkor tudom meg, ha belevágok a dologba és rábólintok. Végül felálltam onnan, majd szólásra nyitottam a szám.
-Igazatok van, tényleg játszanom kéne és nem itt ülni. –Mondtam határozottan, szinte az összes gyerek arcára mosoly és jókedv ült ki, miután igent mondtam nekik. Innentől kezdve már jól éreztem magam, a gyerekek is befogadtak, hamar rá kellett jönnöm, hogy felesleges volt félnem, mert minden sokkal jobban alakult, mint amire számítottam. Már nem gondoltam a honvágyra, meg, hogy haza kéne menni, nagyon jól éreztem magam és sok barátot szereztem. Délután, amikor anya értem jött, szinte már haza sem akartam menni.
-Louis, itt van érted anyukád. –Szólt oda nekem a tanító néni. Kissé elkeseredtem, hogy már mennem kell.
-Ne már! Tényleg? –Panaszkodtam. A tanító néni arcára széles vigyor ült ki, bizonyára azért, mert sikerült beilleszkednem viszonylag hamar. Én is meg voltam magamon lepődve, de tényleg nagyon kedves volt velem ma mindenki, még a gyerekek is. Persze, hogy boldog voltam.
-Mi történt? Reggel még haza akartál menni. –Csapta össze a kezét örömében, a hangjában is a jó kedv volt érzékelhető. Örül annak, hogy jól érzem magam és már nem lógatom az orromat.
-Nagyon jól elvagyunk most. –Válaszoltam.
Anya odalépett mosolyogva.
-Sikerült, Louis? Én mondtam, hogy nem lesz ez rossz és nincs mitől félned. –Mondta anya. Én kénytelen voltam elköszönni a többi gyerektől, akikkel épp fogócskáztunk.
-Holnap találkozunk. –Kiáltották egyszerre. Már ők sem maradnak sokáig, hiszen az ő anyukájuk is hamarosan megérkeznek. Bobby még dolgozott, tehát anyával gyalogoltunk és még Niallért is el kellett menni az óvodába. Most már nem volt ellenemre az, hogy játsszak vele is, mintha nagyot fordult volna velem a kocka, hirtelen minden megváltozott. Eddig beszélni sem akartam nagyon, és most meg be nem állt a szám, mindent részletesen elmeséltem anyának, hogy mi történt aznap az iskolában.
-Örülök, hogy már nem vagy olyan savanyú. Tudod, nagyon aggódtam érted, mert amióta ide költöztünk, azóta semmit sem akartál, játszani sem és mindegyik gyerekkel olyan undok voltál. Jót tett csak neked az iskola és, hogy gyerektársaságba kerültél, így most már minden este nyugodtan feküdhetek le aludni, anélkül, hogy miattad kéne idegeskednem. –Mondta nyugodtan anya, miközben időnként rám nézett. Nekem az örömöt okozott, hogy boldogságot tudtam neki okozni ezzel és lelkiismeret furdalásom volt amiatt, ami az elmúlt másfél hónapban történt. Hamarosan megérkeztünk az óvodába, kihoztuk Niallt és lassan már otthon is voltunk. Ekkor odaálltam mostohatestvérem elé.
-Bocsánatot szeretnék kérni, amiért olyan utálatos voltam vele. –Mondtam lehajtott fejjel, nagyon szégyelltem magam. Meg akartam fogni a kezét, hogy érezze a közelségem, de sajnos elhúzta onnan. Kissé mérgesen nézett rám, amit meg is értettem, mivel másfél hónapon keresztül bunkó voltam vele. Nem várhatom azt, hogy most a nyakamba ugorjon. Ezt majd nekem kell jóvá tennem és küzdeni fogok azért, hogy jó testvérek legyünk. Nem barátok, hanem annál jóval több. Hozta a kedvenc játékkamionját és tőlem messze helyezkedett el, én odamentem hozzá, de elzavart. Kissé szomorúvá tett, mert ezt én rontottam el, tisztában voltam vele.

3 megjegyzés:

  1. Szia, Fantaztikus részlet.. ^.^
    Olyan aranyosak lehettek kis korukban.
    Benne lennél egy cserében? Ha igen, itt a link: http://megahalalelnemvalaszt.blogspot.hu
    Puszi:
    Fanni ^.^

    VálaszTörlés
  2. Nagyon tetszik a blogod, jól is írsz..Nagyon cuki ez a kis történet, és teljesen átérzem Louis helyzetét.. siess a kövi résszel!:)

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jó lett,várom a következőt:)

    VálaszTörlés