Itt vagyok ismét a következő résszel és el sem tudjátok képzelni, mennyire boldoggá tettetek a sok pipával, a kommentekkel, illetve a feliratkozásokkal. Mikor a második részt tettem fel, 13 feliratkozó volt, most meg már 22-en vagytok, ami azt jelenti, hogy az elmúlt napokban összesen 9-en iratkoztatok fel. Ez a tény nagyon boldoggá tesz. Remélem nem áll meg a lelkesedésetek és minél többen írtok, és pipáltok. Meg persze újabb és újabb olvasóknak is nagyon örülnék.
Ez a rész csak Louis szemszögéből íródik, de majd olyan is lesz, ami csak Nialléből. Többet nem árulok el, nehogy lelőjjem a poént. Jó olvasást és hagyjatok most is magatok után nyomot. Ja és amint látjátok, új kinézet van a blogon, remélem ez jobban mutat, mint az előző. Oldalt szavazhattok is. A kinézet ennek a blognak köszönhető.
Louis szemszöge
1998.
szeptember 1.
Elérkezett
az a nap is, amitől mindvégig féltem. Ma megyek először iskolába és nagyon nem
vártam, de egyszer minden elérkezik. Reggel anya keltett, nagyon nem akartam
kikelni, szinte már a sírás kerülgetett, de próbáltam visszafojtani.
Sikertelenül.
-Mi
a baj, kicsim? Most meg miért sírsz? –Kérdezte kedvesen tőlem anya, miközben
leült mellém az ágyra és magához szorított. Kissé megnyugodtam az ölelésétől.
-Nem
akarok iskolába menni, nagyon félek. –Panaszoltam el a gondomat és továbbra is
gyötört a sírógörcs, amit egyre kevésbé tudtam visszatartani.
-Ne
félj, nem lesz semmi gond, szeretni fog ott mindenki. –Vígasztalt, de ezt mind
hiába tette, mert attól még félni fogok, és nem leszek nyugodtabb.
Legszívesebben ellenálltam volna, de tudtam, hogy nem tehettem meg, mert az
csak haragot váltott volna ki anyából és Bobbyból még inkább. Niallt így is
jobban szeretik, mert őt tartották a jó gyereknek, aki szót fogad a
felnőtteknek, míg én vele ellentétben a neveletlen kölyök voltam, akit nagyon
nehéz fegyelmezni és teljesen felesleges a világnak. Legalábbis én így éreztem.
-Honnan
tudod? –Kérdeztem bizonytalanul.
-Ugyan
már? Miért utálnának? Ha nem adsz rá okot és szót fogadsz a tanító néninek,
akkor nem lesz semmi gond. Próbálj meg játszani és barátkozni a többiekkel is,
és akkor mindenki szeretni fog. –Mondta anya, és ezzel megint csak azt
éreztette velem, hogy nem viselkedem rendesen, és ez az oka annak, hogy
mindenki utál. Összeszedtem magam, anya segített felöltözni, ezután kimentünk
az étkezőbe reggelizni. Niall már ott volt, most készült a reggelije. Kicsit
irigyeltem őt, mert ő még az óvodába megy a megszokott közösségbe velem
ellentétben, aki egy teljesen új társaságba fog belecsöppenni, illetve egy új
világba. Anya elénk tette a reggelit, mi meg hozzáláttunk. Amúgy hiába telt el
egy hónap a nyaralás óta, nem voltunk továbbra sem barátok, sőt nagyon sokszor
piszkáltuk egymást. Mivel én voltam a nagyobb, ezért ezzel sokszor visszaéltem,
és megütöttem, illetve fellöktem Niallt. Olyankor természetesen büntetésben
részesültem. Mindig csak én voltam a rossz, de már teljesen hozzászoktam. Lehet
ezzel hazudtam, mivel ezt aligha lehet megszokni, de úgysem volt más
választásom. Anya a hátamra tette a táskámat, szerencsére az első nap nem
kellett sok cuccot vinni, viszont így is elég nehéznek találtam az
iskolatáskát. Kiértünk Bobby kocsijához, majd beültettek minket hátra, Bobby
vezetett, anya meg az anyósülésen ült. Először Niallt tettük ki az óvodánál,
mert az valamivel közelebb volt, majd utána anya bekísért az iskolába. Ahogy
közeledtünk, egyre hevesebben dobogott a szívem és mikor már a terem előtt
voltunk, meghátráltam. Egyszer csak megálltam és anya csak rám nézett, illetve
várta, hogy menjek már.
-Most
miért álltál meg? –Kérdezte értetlenül. Én nem feleltem a kérdésére, hanem
inkább a földhöz vágtam magam. Egyszerűen nem voltam hajlandó bemenni, ehhez
hangos sírás is társult. Anya arckifejezése tehetetlenséget sugallt, amit én
okoztam neki. Van is oka rám haragudni, sajnos nem voltam egy minta gyerek,
mint amilyen Niall. Minden szülő olyan gyereket szeretett volna, mint amilyen ő
és az én fajtámtól meg mindenkinek felállt a szőr a hátán.
-Ne
tedd ezt velem! –Mondta ingerülten és fel akart állítani, de teljesen
ellenálltam neki.
-Ne
hisztizz itt! Megértetted? –Rám kiabált. Nem hittem volna, hogy ezt is meg
fogja tenni egyszer, főleg egy idegen helyen, ahol bárki meghallhat minket. Egy
nő állt meg előttünk, aki anyához fordult, majd szólásra nyitotta a száját.
-Segíthetek
valamiben? –Kérdezte kedvesen.
-Köszönöm,
annyi történt, hogy a gyerek megrettent a sulitól és nem akar bemenni az
osztályába. Most kezdi az iskolát, nyilván tart tőle. –Válaszolta a nőnek anya.
-Én
vagyok az elsősök osztályfőnöke, tehát el is kísérném a kisfiút a terembe,
bízzon bennem, hamarosan megbarátkozik ezzel az egész helyzettel. Érthető, hogy
még nehéz ez neki, nagyon sok ilyen gyerekkel találkoztam már. –Nagyin kedves
hangneme volt a tanító néninek, talán nem fog utálni, ahogyan én azt először
gondoltam. Egy kicsit megnyugodtam, majd felálltam a földről, miközben a
könnyeimet törölgettem le az arcomról. A tanító néni lehajolt hozzám, rám
mosolygott, ez egy kicsit nyugtató volt.
-Nem
lesz semmi baj, próbálj megnyugodni. –Mondta nekem kedvesen és halkan, majd meg
akarta fogni a kezem, én hagytam neki.
-Akkor
minden rendben lesz, Louis? –Kérdezte anya, én csak bólogattam. Nem akartam őt
feltartani, nehogy elkéssen a munkahelyéről. Nem akartam én rossz gyerek lenni,
de úgy is azt gondolják rólam. Próbálom másnak mutatni magam, hogy megfeleljek
anyának és Bobbynak is, meg a többi felnőttnek.
-Legyél
jó, délután jövök érted. –Elköszönt végleg, és ehhez még egy búcsú puszi is
társult. Utána a tanító néni bekísért a terembe a többi gyerekhez.
Természetesen megkérdezte a nevemet, majd leültetett egy asztalhoz, ahová a
névtábla már ki volt téve.
Nem
sokára a többiek is bemutatkoztak és én is nekik, ez a nap inkább az
ismerkedésről szólt, később ki is vittek minket a játszótérre. Én mégis
visszahúzódó voltam, szinte senkihez sem mentem oda játszani és ők se nagyon
kerestek engem, amit nem is annyira bántam.
Míg
a többiek elvoltak egymással, addig én az egy padon ücsörögtem és néztem magam
elé, semmi sem érdekelt, ki akartam zárni a külvilágot. Nem sokáig maradhattam
egymagam, mert a tanító néni leült mellém, majd átkarolt.
-Mi
a baj? Miért nem játszol a többiekkel? –Kérdezte kedvesen. Én meg csak
szomorkodtam, nem nagyon akartam válaszolni. Gyötört a honvágy és még mindig
kívülállónak éreztem magam, mivel én nem vagyok ír, nem tartozom ide.
-Miért
vagy ilyen szomorú? –Faggatott tovább. Talán válaszolni kéne neki, mert olyan
kedves velem.
-Haza
akarok menni. –Elsírtam magam, a tanító néni szorosan magához ölelt, ami
nyugtató volt és jól is esett, hogy valaki ilyen jól bánik velem.
-Délután
hazamehetsz, addig ki kell bírnod. Hamarosan megszokod, barátkozz össze a
többiekkel. –Próbált rávenni, de én nem akartam senkivel sem játszani,
ellenálltam neki, tehát egy idő után már nem erőltette. Nem akartam mást, csak
egyedül lenni, és vártam, hogy hagyjon magamra.
-Ha
bármi gondod van, vagy szükséged van valamire, akkor gyere oda hozzám. Nem
akarom, hogy bajod essen, és, hogy szomorú legyél. –Ezt még elmondta, mielőtt
visszament a helyére. Ezután felállt a padról és távozott legnagyobb örömömre.
Nem vele volt a bajom, csak annyi, hogy egyedül szerettem volna lenni. Sajnos
nem tartott sokáig, mert hamarosan egy csapat gyerek jelent meg előttem, akik
az osztálytársaim.
-Miért
nem jössz játszani? –Kérdezte az egyik kisfiú, hiába mutatkoztak be, egyszeri
alkalom után nehéz megjegyezni ki kicsoda. Én ránéztem, de nem válaszoltam a
kérdésére.
-Miért
ülsz itt egyedül? Nem unalmas itt? –Most egy vörös hajú, szeplős kislány kérdezett.
Igazuk volt, senkivel sem akartam barátkozni és teljesen begubóztam. Mi lenne,
ha elmennék velük játszani? Nem lenne belőle baj? Nem fognak megutálni? Ezeket
csak akkor tudom meg, ha belevágok a dologba és rábólintok. Végül felálltam
onnan, majd szólásra nyitottam a szám.
-Igazatok
van, tényleg játszanom kéne és nem itt ülni. –Mondtam határozottan, szinte az
összes gyerek arcára mosoly és jókedv ült ki, miután igent mondtam nekik. Innentől
kezdve már jól éreztem magam, a gyerekek is befogadtak, hamar rá kellett
jönnöm, hogy felesleges volt félnem, mert minden sokkal jobban alakult, mint
amire számítottam. Már nem gondoltam a honvágyra, meg, hogy haza kéne menni,
nagyon jól éreztem magam és sok barátot szereztem. Délután, amikor anya értem
jött, szinte már haza sem akartam menni.
-Louis,
itt van érted anyukád. –Szólt oda nekem a tanító néni. Kissé elkeseredtem, hogy
már mennem kell.
-Ne
már! Tényleg? –Panaszkodtam. A tanító néni arcára széles vigyor ült ki,
bizonyára azért, mert sikerült beilleszkednem viszonylag hamar. Én is meg
voltam magamon lepődve, de tényleg nagyon kedves volt velem ma mindenki, még a
gyerekek is. Persze, hogy boldog voltam.
-Mi
történt? Reggel még haza akartál menni. –Csapta össze a kezét örömében, a hangjában
is a jó kedv volt érzékelhető. Örül annak, hogy jól érzem magam és már nem
lógatom az orromat.
-Nagyon
jól elvagyunk most. –Válaszoltam.
Anya
odalépett mosolyogva.
-Sikerült,
Louis? Én mondtam, hogy nem lesz ez rossz és nincs mitől félned. –Mondta anya.
Én kénytelen voltam elköszönni a többi gyerektől, akikkel épp fogócskáztunk.
-Holnap
találkozunk. –Kiáltották egyszerre. Már ők sem maradnak sokáig, hiszen az ő
anyukájuk is hamarosan megérkeznek. Bobby még dolgozott, tehát anyával
gyalogoltunk és még Niallért is el kellett menni az óvodába. Most már nem volt
ellenemre az, hogy játsszak vele is, mintha nagyot fordult volna velem a kocka,
hirtelen minden megváltozott. Eddig beszélni sem akartam nagyon, és most meg be
nem állt a szám, mindent részletesen elmeséltem anyának, hogy mi történt aznap
az iskolában.
-Örülök,
hogy már nem vagy olyan savanyú. Tudod, nagyon aggódtam érted, mert amióta ide
költöztünk, azóta semmit sem akartál, játszani sem és mindegyik gyerekkel olyan
undok voltál. Jót tett csak neked az iskola és, hogy gyerektársaságba kerültél,
így most már minden este nyugodtan feküdhetek le aludni, anélkül, hogy miattad
kéne idegeskednem. –Mondta nyugodtan anya, miközben időnként rám nézett. Nekem
az örömöt okozott, hogy boldogságot tudtam neki okozni ezzel és lelkiismeret
furdalásom volt amiatt, ami az elmúlt másfél hónapban történt. Hamarosan
megérkeztünk az óvodába, kihoztuk Niallt és lassan már otthon is voltunk. Ekkor
odaálltam mostohatestvérem elé.
-Bocsánatot
szeretnék kérni, amiért olyan utálatos voltam vele. –Mondtam lehajtott fejjel,
nagyon szégyelltem magam. Meg akartam fogni a kezét, hogy érezze a közelségem,
de sajnos elhúzta onnan. Kissé mérgesen nézett rám, amit meg is értettem, mivel
másfél hónapon keresztül bunkó voltam vele. Nem várhatom azt, hogy most a nyakamba
ugorjon. Ezt majd nekem kell jóvá tennem és küzdeni fogok azért, hogy jó
testvérek legyünk. Nem barátok, hanem annál jóval több. Hozta a kedvenc
játékkamionját és tőlem messze helyezkedett el, én odamentem hozzá, de
elzavart. Kissé szomorúvá tett, mert ezt én rontottam el, tisztában voltam
vele.
Szia, Fantaztikus részlet.. ^.^
VálaszTörlésOlyan aranyosak lehettek kis korukban.
Benne lennél egy cserében? Ha igen, itt a link: http://megahalalelnemvalaszt.blogspot.hu
Puszi:
Fanni ^.^
Nagyon tetszik a blogod, jól is írsz..Nagyon cuki ez a kis történet, és teljesen átérzem Louis helyzetét.. siess a kövi résszel!:)
VálaszTörlésNagyon jó lett,várom a következőt:)
VálaszTörlés