6. rész - A régi barátság karkötő

Itt vagyok megint, most nem dumálnék sokat, csak annyit, hogy köszönöm a +1 feliratkozót, így már 37-en vagytok, illetve a visszajelzéseket. Tényleg sokat jelentenek nekem ezek. Felhívnám valamire a figyelmetek, egyik barátom találta ki és lényeg, hogy terjesszük:

Mit szólnátok egy újabb trendeléshez ?

1x már megcsináltuk, sikerülhet megint:)

A gyertek magyarországra blabla az szerintem felesleges, nem érdekli őket, mert a Mo-i ilyen szervező nem fizeti ki őket.. szóval azt haggyuk.

Én viszont nem bírom tovább így nézni Louist..

2014. 04. 19.-én, szombaton este 19:00-kor mindenki tweetelje: #BeHappyTommo

Ebből meglátná, hogy szeretjük és törődünk vele !:)

Szerintem biztosan nagyon sokat jelentene neki..

MINDENKIT KÉREK, HOGY RAKJA KI EZT A SZÖVEGET AZ ÖSSZES FANPROFILJÁRA, OLDALÁRA, BLOGJÁRA, AMILYE VAN ! HIRDESSÜK EZT, HOGY ELÉRJÜNK VALAMIT !!

Köszönöm !

Tehát ez holnap lenne, ne felejtse el senki. Most pedig jó olvasást!

Louis szemszöge

2006. június 26.

Eltelt nyolc év azóta, mióta ide költöztem, elég sok minden megváltozott azóta. Jobban beleszoktam már a környezetbe, nem éreztem olyan idegennek ezt a helyet, mint legelőször. Akkor még nagyon kicsi voltam, mindössze hétéves, most meg már tizenöt leszek. Niallel jó volt a kapcsolatunk, azonban anya és Bobby egyre többet veszekedtek és mindketten azon voltak, hogy egymás ellen uszítsanak minket. Pontosan emlékszem, hogy a legelején mennyit veszekedtünk, azonban karácsonykor kibékültünk, azóta elfogadtuk egymást, és egyre jobb is lett a kapcsolatunk. Az meg természetes, hogy időnként összevesztük, de minden esetben békülés lett a vége. Ami meg a tanulást illeti, nagyon is hajtottam, hogy büszkék lehessenek rám, nem mondom, hogy én voltam a legjobb tanuló, mert sokszor elengedtem magam, de minden tőlem telhetőt megtettem. Niallnek mégis jobb jegyei voltak, pedig ő elég ritkán görnyedt a könyvek felett velem ellentétben. Nem tudom mi lehetett ennek az oka, de egyébként eléggé zavaró volt.

Ma inkább otthon maradtam, míg Niall odakint lógott a haverjaival. Bementem anyáék szobájába, mert fényképeket szerettem volna nézegetni, tudtam, hogy ott sorakoznak az albumok a polcon. Odaálltam, majd leemeltem onnan egyet, majd beültem a fotelba, ölembe helyeztem, majd kinyitottam. Ez az egyik legrégebbi album, de annyira örömmel emlékeztem vissza ezekre az időkre, amikor elsőbe mentem. Volt, hogy a suliban bekakiltam. Hogy is történt ez pontosan? Itt az ideje, hogy újra felidézzem az akkori emlékeket. Akkoriban utáltam elmenni kakilni, ha tehettem, visszatartottam és amikor anya észrevette rajtam, erőltette, hogy menjek el, meg persze a szokásos szövegeivel sem kímélt. Mindig azt mondogatta, hogy az onnan nem tűnik el, hanem folyamatosan felgyülemlik, míg végül kijön egy hatalmas darab jön ki, ami eldugítja WC-t. Sosem hatott meg, tudtam, hogy így van, de nem érdekelt. Ilyenkor is Niallt dicsérték folyton, mivel neki nem voltak ilyen problémái. Amikor bekakiltam elsőben, az is egy olyan alkalomkor volt, amikor már több napja nem voltam WC-n, csak visszatartottam folyamatosan. Egyik órán ismét rám jön, ami már nehezebben volt visszatartható, így egy kicsit ki is jött és mivel ez történt, kiengedtem az egészet, nem érdekelt. Aznap kellett mennünk úszásra Niallel, anya jött értem és nem tudta, honnan jön ez a büdös. Kérdezte is, de semmit se mondtam, mindent tagadtam. Utána nem volt menekvés, otthon észrevette, sőt még a hátam is olyan lett, amit a mai napig nem értem, talán annyit ültem rajta. Le is szidott, utána arra kértem, hogy Niall semmiképp se tudja meg, viszont lehet, hogy azóta se jutott el hozzá ez a hír. Most már teljesen lényegét vesztette, annyira régen történt, és olyan kicsi voltam. Mostanra nincsenek ilyen gondjaim hála Istennek. Egy ajtó nyitás szakította meg a gondolkozásom, ez azonnal visszatérített a jelenbe. Bobby lépett be a szobába, és amikor megláttam őt, azonnal becsuktam az albumot és felálltam a fotelből. Nem volt valami jó a kapcsolatunk, ő sosem tudott engem elfogadni, amióta itt vagyok, egyre többet kritizál. Régen, amikor akkor karácsonykor kibékültünk Niallel, azt hittem, hogy el fog fogadni és fiaként fog szeretni, de sajnos nem így történt. Feszült lettem a jelenlététől, félek, hogy ezért is le fog szólni, amiért bemerészkedtem ebbe a szobába, többször is megtörtént már. Egyszerűen imádtam nézegetni a régi képeket.

-Mit keresel itt? –Kérdezte bosszúsan.

-Csak nézegettem a képeket. –Válaszoltam félénken, majd a polchoz sétáltam, hogy visszategyem az albumot a helyére. Utána legjobb lesz innen kimenni.

-Bocsánat, itt sem vagyok. Nem szabadott volna idejönnöm. –Rohantam is az ajtóhoz, ő elég mérgesen nézett rám, miközben a karjait összefonta a mellkasa előtt. Tekintete végig engem lesett, úgy tűnt, mintha valami szigorú ellenőrzésen mentem volna keresztül. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, és felmentem a szobámba. Leültem az íróasztalom elé, annyira unalmasan telt el ez a nap. Niall nem volt itthon, anya dolgozott, Bobby-val meg nem tudtam mit kezdeni. Szívesen nosztalgiáztam volna még egy ideig, de ha egyszer nem tűr meg ott, akkor ezt el kell fogadni. Nem éreztem itt jól magam, egy darabig pár éve olyanok voltunk, mint egy család, de mára totálisan megszűnt ez. Nem volt meg az a harmónia közöttünk, ennek úgy is az lesz a vége, hogy elválnak. Egyébként roppant furcsa volt mindig is az nekem, hogy nem akartak közös gyermeket, így lehetett volna Niallel kistesónk, de nem következett be. Érdekelt volna a válasz, többször is faggattam róla anyát, de csak annyi volt a válasza, hogy nagyon jól megvagyunk így, felesleges még egy gyermek. Valahogy mindig kételkedtem ebben a válaszában, biztos, hogy valami gondjuk lehetett ezzel, amit nem kötöttek az orrunkra és a mai napig úgy vannak vele, hogy ez nem ránk tartozik. Niall is kérdezgette Bobbyt, abban reménykedve, hogy tőle többet megtudunk, de ő is azt a választ kapta mindig, amit én. Ahogy teltek az évek, megfeledkeztünk róla, beletörődtünk, hogy nem születik kistesó, és mikor nagyobbak lettünk, nem is éreztük, hogy szükség lenne rá. A nagy unalom ilyen gondolatokat váltott ki belőlem.

Niall szemszöge

2006. július 9.

Rettenetesen be voltam sózva a VB döntő miatt, ahol Olaszország és Franciaország mérkőzik meg egymással. Én a franciáknak szurkoltam, míg Louis inkább az olaszoknak. Ma este tuti vitatkozni fogunk. Apa az én oldalamon áll, Johannát nem érdekelte a foci, így Louis kénytelen volt egyedül maradni. Aznap reggel elkísértem apát tippmixelni, természetesen a franciák végső győzelmére fogadott. Aztán elmentünk vásárolni, majd haza. Felmentem a szobámba készülődni, mivel megbeszéltük a haverokkal, hogy elmegyünk egy kicsit lógni. Egyébként a játszótérre szoktunk a legtöbbször menni, ahol zaklatjuk a kicsiket, illetve nem hagyjuk őket játszani. Eszünkben sem volt hozzájuk érni, úgy értve, hogy megverni, inkább csak szavakkal bántottuk őket. Mikor sírásban törtek ki, akkor gyorsan elszaladtunk, nehogy odajöjjenek hozzánk a felnőttek és ránk szóljanak. Ezt terveztük mára is. Előtte betértünk a boltba, ahol jégkrémet és kólát vettünk. Hárman voltunk, és mire kiértünk a játszótérre, szinte már elnyaltuk a jégkrémet, a pálcikákat meg a fűbe dobáltuk annak ellenére, hogy mellettünk volt a kuka. Ez olyan jó szórakozásnak tűnt. Mikor a kólánkat is sikerült elfogyasztanunk, bevetettük magunkat, a műanyag üvegek meg a padon maradtak. Körülnéztünk egy kicsit, ma nem volt sok gyerek kint, azonban a választásunk két nyolc év körüli kislányra esett. Oda is sétáltunk hozzájuk.

-Sziasztok. –Köszöntünk nekik hárman egyszerre. Ők ijedten néztek ránk, míg végül visszaköszöntek halkan.

-Sziasztok.

-Beszállhatunk mi is a játékba? –Kérdezte gúnyosan az egyik haverom, mi pedig hangos nevetésben törtünk ki. Szegényekre annyira ráijesztettünk, hogy odébbálltak és nem mertek ránk nézni, mi pedig követtük őket. Az egyik kislány kezében egy barbie baba volt, amit a másik haverom kikapta onnan, majd azzal együtt a levegőbe emelte a kezét a feje felé, hogy a kislány véletlenül se érje el. Arra vártunk, hogy elkezdjenek sírni, ami meg is történt, tehát eldobta a babát, és utána mindhárman futásnak eredtünk vigyorogva.

-Ez jó volt! –Mondtam kifulladva, a többiek helyeseltek, majd adtunk egymásnak egy pacsit.

Elérkezett végre az este, vagyis mindjárt kezdődik a VB döntő, előtte viszont felmentem egy kicsit a szobámba. Elkezdtem valamit keresni, a VB matricás albumot, mivel ma megint belenyúltam apa pénztárcájába és vettem tíz csomagot. Remélem, nem veszi észre. Csak azért tettem, mert mindig húzta a száját, amikor matricára kértem pénzt, és mindig csak annyit adott, amiből mindössze csak egy csomag jön ki. Nem találtam, ezért feltúrtam az egész fiókos szekrényem, mivel ott tárolom és mivel nem került elő, így gondoltam, hogy a nappaliban lehet. Azonban egy kicsit elterelődött a figyelmem, mert régi dolgokat kotortam elő, amikre már nem is emlékeztem, de most újra felidézte bennem azokat. Egy karkötő a kezembe akadt, ami eléggé ismerős volt, végig vizsgáltam és volt belevésve egy név is: George. Mégis minek kellett nekem ilyen? Még csak nem is így hívnak, és nem ismerek ilyen nevű embert. Egy darabig elgondolkodtam rajta, mivel annyira ismerős volt mégis, és aztán bevillant valami még az óvodás korból, hogy akkor játszhattam egy olyan gyerekkel, akit úgy hívtak. Igen, már pontosan emlékszem, ki is ő. Tenerifén ismertem még meg körülbelül ötéves koromban, utána többször is átjött hozzám, és én is hozzá. Csináltunk egymásnak barátság karkötőt, hogy ne feledkezzünk meg egymásról, azt hittük ez majd örökre tart. Az óvodások már csak ilyenek, és ahogy telnek az évek, annál tisztábban lát az ember. Gyerek voltam még, de már azt tudtam, hogy egy kiskori barátság nem feltétlenül tart ki felnőttkorig, persze megeshet, de legtöbbször már akkor megszakad, amikor a gyerekek iskolába mennek. Velünk is ez történt, ráadásul köztünk a távolság is nagy volt, hiszen egy másik országban élt, így is ritkán láthattuk egymást, és amikor iskolások lettünk, meg is feledkeztünk a másikról. Ő sem keresett és én sem őt. Visszatettem a helyére mindent, majd lementem a nappaliban és persze, hogy ott volt az albumom. Gyorsan visszavittem a helyére, a matricás csomagokat is odatettem és inkább elmentem lezuhanyozni, mert túl szeretnék lenni rajta még a meccs kezdete előtt. Gyorsan befoglaltam a legkényelmesebb fotelt, mielőtt még Louis megjelenne, eszemben sem volt neki átadni, innentől kezdve meg tilossá vált a felállás, mert azonnal lecsapna rá, aztán leshetek.

-Niall, gyere ide egy kicsit! –Kiabált a konyhából apa, ő is rá tud érezni az ilyenekre. Mintha direkt csinálná.

-Nem lehet, apa, végre szabad a fotel, ha felállok, két percen belül Louis elfoglalja! –Kiabáltam neki, de az a baj, hogy Louis is meghallotta, azonnal meg is jelent.

-Látom, elfoglaltad, de egyszer majd úgy is fel kell állnod onnan. –Mondta huncutul, persze a jókedv érezhető volt a hangjában, csak viccnek szánta az egészet. Mindketten imádtuk ezt a helyet és gyakran versenyeztünk érte, de még sosem fajult el, remélem nem is fog.

-Apa, kezdődik! –Kiabáltam, mert már megkezdődött a közvetítés.