8. rész - Egy régi ismerős

Ne haragudjatok a késésért, tudom, hogy sokáig nem volt rész. Egyrészt írnom kellett a másik blogomba is, utána meg alig volt időm, de igyekeztem összehozni ezt a részt. Remélem tetszeni fog. Köszönöm a sok pipát és a kommenteket, illetve a +5 feliratkozót, mert mostanra már 49-en vagytok. Jó olvasást és nem tudom mikor hozom a következőt, de igyekszem minél előbb. 

Louis szemszöge

2006. július 18.

Elérkezett a nyaralás kezdete is, Bobby azt mondta, hogy a Hawaii szigetekre megyünk, aminek különösen örültem, mivel olyan messze még eddig nem voltunk. Szinte minden nyáron elvitt minket kikapcsolódni, de eddig Európa határait nem léptük át.

-Hawaii olyan szép. Te még tuti nem láttad. –Lelkesedett Niall, miközben pakolta a cuccait a bőröndbe.

-Még te sem voltál ott, az biztos. –Feleltem a mondatára. Én is épp csomagoltam és a ruháimat válogattam, hogy mégis miket kéne magammal vinnem. Nem akartam sokat vinni, elégnek láttam, ha csak a legfontosabbakat teszem el, így nem lesz gond majd a cipekedéssel, illetve az utazással.

-Az igaz. –Reagálta nyugodtan. A fiók mélyéből egy karkötőt húzott elő.

-Szerinted ezt elhozzam? –Kérdezte lelkesen, majd bámulni kezdte azt az ócska valamit. Nem tudtam, hogy miért olyan fontos ez neki és egyáltalán miért kérdez ilyeneket.

-Miért? Nem értelek. Úgy csinálsz, mintha olyan fontos lenne ez az ócskaság. –Mondtam egyszerűen.

-Ez nem ócskaság, tudod mennyire fontos ez nekem? –Akadt ki, majd magához ölelte azt a karkötőt. Csak tudnám mire jó ez.

-Mi történt, ami miatt ennyire odavagy érte? –Kérdezte értetlenül, közben meg már sikerült végre eldöntenem, hogy miket viszek magammal. Megpróbáltam összehajtogatni kevesebb sikerrel.

-Emlékszel George-ra? –Kérdezte.

-Ki az a George? –Komolyan nem tudtam kiről beszél. Senki olyat nem ismertem, akit így hívtak.

-Még az óvodás korszakból. Nem tudom, hogy ő emlékszik-e rám, de nagyon remélem, hogy igen. Akkor csináltunk barátságkarkötőt, és a nevünket véstük bele, hogy soha ne felejtsük el egymást, és hogy örökké barátok maradjunk. Amióta iskolába mentünk, nem is hallottam róla semmit, és ő sem felőlem. –Olyan érzelmesen mondta el ezeket a szavakat, öröm volt hallani, de mégis szomorúsággal töltött el. Igaz, hogy gyerekes, de aranyos tőle, hogy nem felejtette el őt. Azért kíváncsi lennék, hogy a másik fél hogyan vélekedik a dologról, hogy egyáltalán megvan-e a karkötő és emlékeiben ott él-e Niall. Nem sok barátság marad meg a homokozóból, de amelyik igen, az nagyon értékes.

-Ez szép, de mire számítottál? Hogy örök barátok lesztek majd? Ráadásul messze is lakott, ezért szakadt meg a kapcsolat, vagyis ezért is. –Közöltem vele a tényeket, miközben felé sétáltam, ezután átkaroltam a vállán keresztül.

-Nem, csak szép emlékek voltak és érdekel, hogy mi van most vele. –Felelte, közben a karkötőt nézte. Én lassan elengedtem őt.

-Ne gondolj rá inkább. Itt vagyok én neked, ha most találkoznátok, nem lenne olyan, mint régen, hisz már nem ismeritek egymást. Az csak egy gyerekkori barátság volt, kár rágódni rajta. –Próbáltam nyugtatni, bár nem tűnt idegesnek, csak egy kicsit szomorúnak. Tényleg ennyire fontos volt neki ez a barátság? Mert szerintem semmit sem ért, gyerekek voltak és kész. Végleg befejeztük a pakolást, nem sokára indulunk a repülőtérre, nagyon izgatott voltam, mintha most utaztam volna életemben először. Pedig már rutinosak voltunk ebben Bobbynak köszönhetően, aki imádott utazni. Kissé hosszú volt az út, sokszor eluntam már magam, Niall hozott egy könyvet, amit olvasott.

-Te nem olvasol? –Kérdezte.

-Én nem hoztam könyvet. –Feleltem unottan.

-Nagy kár, mert ha unalom van, a könyv a legjobb dolog, ami lefoglalhatja az embert. –Mondta magabiztosan, majd ki is nyitotta, ahol a könyvjelző volt. Már majdnem a felénél tartott, pedig pontosan emlékszem, amikor elkezdte, és ez nem egy vékonyka könyv. Nekem nem lenne türelmem végigolvasni.

Niall szemszöge

Végre megérkeztünk, annyit ültünk, hogy szétment a fenekünk. Egyetlen előnye volt ennek az útnak, az az olvasás, viszont a megérkezés pillanata a legcsodálatosabb az egész utazásban. Még nem ismerjük a környéket, tehát alig vártam, hogy már felfedezzük a területet. Louis talán izgatottabb volt, mint én, úgy viselkedett, mint egy kisgyerek, mindent látni akart, azonban az első út a szállodába vezetett. Nem volt egy ötcsillagos luxushotel, de nem is a legalsóbb rétegből akadt, pont megfelelt nekünk, elég sok szolgáltatást kínáltak. Két szobát vettünk ki, az egyikben apa és Johanna, míg a mellett lévőben én és Louis fogunk lakni. Lassan lepakoltuk a cuccunkat, mi kaptuk az erkélyes szobát, aminek nagyon örültem, azonnal ki is néztem, sőt ezzel kezdtem az egészet, miután letettem a bőröndöm a földre az ágy mellé. A tengerpartra nézett az ablakom, összecsaptam a két kezem örömömben, mert ez maga volt a csoda, annyira gyönyörű volt. A fehér homo csodálatosan mutatott a kristálytiszta víz mellett, elég sokan voltak most, amin nem is csodálkozom. Legszívesebben az egész napomat ott tölteném, de lehetséges, hogy ez így is lesz a következő három hétben. Ilyen hosszú időre még nem mentünk, a legtöbb két hét volt, de gyakoribb volt az egy hetes kiruccanások.

-Menjünk már le a partra! –Vetettem fel az ötletet Louisnak, nem válaszolt azonnal, hanem felállt és odaállt mellém az ablakba. Nem sokkal később kinyitottam az erkélyajtót, hogy onnan is megcsodálhassam a gyönyörű látványt. Apa nem választhatott volna jobb szállodát, illetve szobát.

-Nem rossz ötlet, hát induljunk. –Mondta lelkesen, majd meg is indult a kijárat felé.

-Várj! –Állítottam meg. Ő hátra nézett rám, és várta, hogy közöljem vele a mondandómat.

-Fürdőgatya? –Kérdeztem rá a lényegre.

-Igazad van. –Felelte.

Elkészültünk és indultunk is le a partra, azonban előtte szóltunk apáéknak, hogy tudják, hol vagyunk és, hogy ott keressenek minket. Mikor leértünk, leterítettünk egy törölközőt, arra tettük a cuccunkat, aztán irány a víz. Együtt mentünk be, de tíz perc múlva Louis eltűnt, vagyis nem láttam sehol, hiába kerestem. Kiabáltam a nevét, de semmi, remélem nem esett semmi baja.

Louis szemszöge

Elmentem pisilni, de nem szóltam Niallnek, úgy voltam vele, hogy mindjárt visszajövök. Azonban a WC-ben sírást hallottam, kerestem az illetőt, de nem volt sehol. Nem igazán foglalkoztam vele, azt gondoltam, hogy kintről jön, de amikor végeztem, úgy éreztem, hogy utána kell néznem a dolognak. Megkerültem az épületet, mire megláttam egy gyereket, tehát akkor tőle jöttek azok a hangok, amiket hallottam. Vajon mi baja lehetett? Odamentem hozzá, hátha segíthetek rajta, egyébként egy velünk egykorú fiú lehetett az illető.

-Szia. Mi a baj? Segíthetek? –Kérdezted kedvesen és halkan, nehogy elijesszem.

-Nem, senki sem tud segíteni. –Válaszolta kissé flegmán, de még mindig érezhető volt a hangjában a sírhatnék.

-Valaki bántott? –Faggattam tovább, ő közben törölgette a szemeiből a könnyeket, ezután hátat fordított nekem. Nem kívánatos személy voltam a számára. Közelebb léptem hozzá és megérintettem a vállát, de ő durván ellökte a kezem.

-Hagyj békén! Nem érted? –Utálatos volt. Nincs mit tenni, akkor magára hagyom és visszamegyek Niallhez.

-Jól van! Te akartad, én megyek! –Megfordultam és indultam is, de ekkor szólt, hogy maradjak. Megálltam.

-Akkor segítsek? –Fordultam felé lelkesen.

-Nem! Segíteni senki sem tud, csak bocsánatot kérek, amiért ilyen voltam veled, nem akartam. –Sajnálkozott, majd a földet kezdte el nézni.

-Nem gond, megértelek. Akkor én visszamegyek a testvéremhez, mert nem szóltam neki, hogy eljövök. De rám számíthatsz, ott leszek a parton, ott megtalálsz.

-Rendben, köszönöm. Elárulod a neved? –Kérdezte, ez meg is lepett. A végére már kedves lett, ahhoz képest, hogy az elején még látni sem akart.

-Persze. Louis vagyok. Na és te?

-Én George. –Nyújtotta felém a kezét.

-Örülök, hogy megismertelek, remélem, még találkozunk. –Kezet ráztunk.

-Én úgy szintén.

Megfordultam és indultam visszafelé, de Niallt sehol sem láttam, még a cuccokat is elvitte. Kétségbeestem, mégis hogyan tehette ezt. Miért nem várt meg? Vagy lehet azt hitte, hogy elmentem? Remélem, hogy nem, sosem hagynám magára szó nélkül, mégis megtettem, de nem így gondoltam. Csak pisiltem, nem gondoltam volna, hogy összehaverkodom majd valakivel. Azért túlzás, inkább csak beszélgettem vele. Elkeseredtem Niall miatt, tehát indultam vissza a szállodába, hátha ott lesz. Szembe jött velem George.

-Nem találtad meg a tesódat? –Kérdezte kedvesen, látszott rajta, hogy megvigasztalódott, aminek örültem, de közel sem biztos, hogy miattam, mivel még csak nem is ismer.

-Lelépett szerintem, biztos a szállodában van, ezért odamegyek. Ha akarsz, akkor gyere velem, addig is jól érzed magad. –Mondtam lelkesen, neki meg felcsillant a szeme és követni kezdett.

-Hogy hívják a tesód? –Kérdezte.

-Niall. Te kikkel vagy itt? –Mikor kimondtam Niall nevét, hirtelen lefagyott és olyan, mintha gondolkodni kezdett volna.

-A szüleimmel és nincs tesóm. Amúgy mi a családi nevetek, ha szabad kérdeznem?

-Én Louis Tomlinson vagyok, ő pedig Niall Horan. –Válaszoltam, de olyan furcsán viselkedett, miközben ezeket kérdezgette, de örömmel válaszoltam neki, örültem, hogy már nem olyan undok.

-Én pedig George Shelley vagyok. –Mondta lelkesen, és ezen a néven én is ledöbbentem, mert annyira ismerős volt. Lehet, hogy régebben ismertük volna egymást?