18. rész - Látogatás

Ne haragudjatok, hogy ennyit kellett várni, nem nagyon jött az ihlet, de közben új blogot is nyitottam Larry and Elounor címen. Katt ide és behozza a linket. Ha tetszik, iratkozzatok fel. Köszönöm az újabb négy feliratkozót, és már 73-an vagytok, nagyon örülök, hogy már ennyien feliratkoztatok. Sosem volt ilyen sok egyik blogomon sem. Hagyjatok magatok után nyomot és jó olvasást!

Niall szemszöge

Este apával kimentünk sétálni a közeli tóhoz, már úgyis nagyon régen jártunk arrafelé. Utoljára Louissal voltam ott, akkor is játszottunk és beszélgettünk, de azóta eltelt egy év is. Valószínűleg a környezet ott semmit sem változott, de a körülmények és az érzelmeink meg rengeteget, már nem olyan, mint régen. Hogy rosszabb-e, azt nem tudom, azt majd az idő dönti majd el, de egy biztos, hogy a gyerekkornak vége.

-Emlékszel, mennyit horgásztunk itt, mikor még kicsi voltál? –kérdezte apa, miközben közelebb ballagott a tóhoz, én pedig követtem.

-Sosem felejtem el. –hangoztattam, felvettem egy kavicsot, majd a vízbe dobtam. Utána próbáltam laposakat is keresni, hogy kacsázhassak.

-Szép idők voltak, de most sem rossz.

-Ez nem igaz, apa. Elszálltak már a jó idők, már semmi sem jó itt. –közöltem neki az igazságot, valóban nem éreztem igazán jól magam az üresség miatt.

-Ne fogd fel ilyen negatívan. Mindent megteszek, hogy jól érezzük magunkat. –ő még reménykedett, bár volt rá oka, ugyanis igaza van. Az ember életében mindig változások történnek, a miénkben is, és abból kell kihozni a lehető legjobbat. Mi most azt tesszük. Ezt a hétvégét apával töltjük el kettesben, de nem otthon, hanem ide-oda megyünk. Nem messzire, hanem csak a környéken, és felidéztük a régi szép emlékeket. Fájt, de mégis jól esett a nosztalgiázás. Az egész napot kint töltöttük, este visszamentünk a tóhoz, hogy megnézzük a naplementét, ami csodaszép volt. Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen fantasztikus napom, amit apával töltöttem el. Ez még nem volt minden, este elvitt vacsorázni egy jó étterembe, amúgy sem szoktunk nagyon járni, tehát ez csak feldobta a napunkat.

-Annyira jól éreztem ma magam. –mondtam, majd elfoglaltam a helyet az asztalnál. Apa is ugyanezt tette.

-Ennek örülök. Végre sikerült elérnem, hogy jól érezd magad.

-Bár mindennap így telne el a nap. –aztán odalépett az asztalunkhoz a pincér, a kezében két étlap volt, amit letett elénk.

-Hozhatok valami italt? –kérdezte.

-Nekem egy sört. –vágta rá apa. Nem is ő lenne, és legszívesebben én is azt kértem volna, de tudtam, hogy nem fogja megengedni, így mást választottam.

-Legyen egy kóla.

-Azonnal hozom. –Távozott is, ekkor kinyitottam az étlapot és körülnéztem, milyen ételek vannak.

-Te mit eszel? –néztem apára.

-Még nem tudom. –lapozgatott.

Hamarosan eldöntöttük, mire kihozta az italainkat, ekkor fel is tudta venni a rendelést.

Louis szemszöge

Kinyitottam a szemeimet és egy ismeretlen helyen voltam, tehát körülnéztem. Egyből leesett, hogy ez egy kórház, azonban nem tudtam, hogy mi keresek én itt. Senki sem volt itt, egyedül voltam teljesen, felkelni meg nem tudtam, úgy elzsibbadt mindenem. Csak tudnám mitől, talán beteg lettem, vagy esetleg baleset. Inkább az utóbbi, mert utoljára arra emlékszem, hogy anyáék elől menekültem az utcán és mikor ráléptem az úttestre, hirtelen belém nyílalt a fájdalom, majd minden elsötétült, kiesett, ami utána történt.

Nem sokkal később valaki belépett az ajtómon, csak az orvos volt az. Bizonyára anyáék már nem kíváncsiak rám, azok után, amit tettem az összejövetelen, viselkedni sem tudok és ilyen emberre nekik nincs szükségük többé. Meg is értettem őket.

-Mi történt velem? –kérdeztem az orvost, aki közeledett felém.

-Baleseted volt, figyelmetlenség miatt elütöttek és hát eltört a jobb lábad és két bordád. –közölte, bár nem voltam meglepődve miatta, csak a zsibbadáson.

-Miért zsibbadok ennyire, doktor úr? –kérdeztem.

-Mert ez a fájdalomcsillapító hatása, ha nem adtuk volna be, akkor most meghalnál a fájdalomtól, tehát így jobbnak láttuk, így te is nyugodtabban tudsz pihenni.

-Anya itt van? –azért reménykedtem, hogy nem feledkezett meg rólam és még érdeklem, főleg, hogy ez történt velem. De amilyen szerencsétlen vagyok, úgyis el van a maga dolgával és én tőle meg is halhatnék. Azonban nagy szerencsémre tévedtem, mert szinte azonnal megjelent, amint kiejtettem a számon azt, hogy anya. Közelebb lépett az ágyamhoz, majd megfogta a kezem.

-Jól vagy, kicsim? –aggódott értem, ezt örömmel vettem tudomásul, mivel azt hittem, hogy a tettem miatt megutált és többé hallani sem akar rólam.

-Igen. –feleltem bizonytalanul.

Teltek a hetek, nem sokára haza is engedtek, azonban a gipsz még ott maradt a lábamon és ekkor egy meglepetésben is volt részem. Amikor megérkeztünk, Niall várakozott az ajtó előtt, aminek nagyon megörültem. Meg is öleltük egymást, és egyébként nem is olyan rég jöttem el onnan, mégis éveknek tűnt ez a kis idő nélküle.

-Képzeld, apa elhozott hozzád. –mondta, miközben még mindig szorítottuk egymás nyakát.

-Erre nem számítottam. Meglepetésnek szántátok? –próbáltam szabadulni az öleléséből, mert már alig kaptam levegőt.

-Igen, de anyukád tudott róla, neked akartunk meglepetést, igen. –felelte, majd bementünk a házba. Niall segített nekem bejönni és leülni a kanapéra.

-Kértek rágcsálnivalót? –kérdezte anya, majd a konyha felé igyekezett. Niall azonnal rávágta, hogy igen, látszott, hogy már rég evett és éhes. Kaptuk chipset és ropit.

-És mi újság? Hogy érzed magad itt? –érdeklődött.

-Hogy őszinte legyek, nem igazán érzem itt magam, nagyon honvágyam van. –jobbnak találtam, ha nem hozom fel George-t, csak megint elkezdene reménykedni, én pedig nem akartam, hogy vele barátkozzon. Nem akartam, hogy ismét csalódnia kelljen benne.

Csöngetést hallottunk, de meg sem mozdultunk, úgy voltunk vele, hogy valaki más majd kinyitja, talán a személyzet.

Így is volt, jött is be az egyik, hogy szóljon.

-Asszonyom, George úrfi van itt. –mondta, én a név hallatán felkaptam a fejem, tehát elkerülhetetlen, hogy Niall elől titkoljam. Meg fogja tudni, hogy itt van, és én ezt nagyon nem akartam.

-Engedd be, kérlek. –válaszolta anya, legszívesebben elzavarnám azt a hülye gyereket innen, de hát nem tehetem, itt senki sem hallgat rám, egy senki vagyok. Nem sokára meg is jelent, Niall odafordította a fejét, amire egyáltalán nem vártam. Mosoly ült ki az arcára, amikor meglátta az illetőt belépni az ajtón.

-George, te vagy az? –kérdezte örömteljesen, én közben mérgesen lestem őt. Észre is vette.

-Valami rosszat mondtam? –értetlenkedett.

-Nem értem minek örülsz ennyire ennek a baromnak. –mondtam durcásan.

-Ő a barátom és nem barom. Neten nehéz volt tartani a kapcsolatot, de most, hogy itt van, lóghatunk megint együtt, mert egy darabig én is itt leszek. –felállt, és George felé vette az irányt. A szemem követte őt.

-Eddig egyetértettél velem. Miért változott meg a véleményed? –háborodtam fel, beleütöttem ököllel az egyik díszpárnába.

Niall szemszöge

Amikor megláttam George-t, nagyon megörültem, sőt fel is álltam, hogy odarohanjak hozzá. Persze nem felejtettem el, hogy a chaten eléggé flegma volt velem, de reménykedtem, hogy élőben más lesz a helyzet.

-Szia, emlékszel még rám? –kérdeztem lelkesen, a két karomat kitártam, hogy éreztessem vele az örömöm.

-Igazából nem tudom, hogy ki vagy. –mondta bizonytalanul.

-Niall vagyok, Louis testvére. Így sem ugrik be? –a fejét rázta, természetesen nem hittem neki, ennyire nem lehet emlékezetkiesése.

-Amnéziád van? –felvettem egy kicsit a flegma stílust. Ugyanolyan, mint volt, ha nem rosszabb, mert el is játszotta, hogy nem ismer engem. Louis állt oda mellém és szólásra nyitotta a száját.

-Én megmondtam, hogy ezt a gyereket még szóra sem érdemes méltatni. –elég durva szólt be neki, arra vártam, hogy elkezdjenek veszekedni, de helyette George keresztbe fonta a karjait és önelégült képet vágott, amitől Louis még jobban begurult, de a sérülése miatt nem tudott vele mit kezdeni fizikailag. A biztonság kedvéért lefogtam, nehogy valami hülyeséget csináljon.

-Louis, viselkedj! –szólt rá az anyukája.

-Mindig csak én, mindig ezt a hülyét véditek. –mondta felháborodottan, majd hátat fordított a srácnak. Én viszont figyeltem őt, még mindig büszkefejet vágott. Inkább nem szóltam semmit, de ez engem is felidegesített. Ő nem barát, nagyon megváltozott. Egyébként egy rózsa volt a kezében, biztosan Louis anyukájának hozta.

-Igazából Federicához jöttem. –szólalt meg végül, tehát akkor neki hozta a virágot.

-Itt vagyok. –hallottam egy női hangot, de a tulajdonosa még nem került a szemem elé, azonban erre nem sokat kellett várnom. Egy fekete hajú bombázó tárult elém, akiről egy normális férfi nem tudja róla levenni róla a szemét.

-Ezt a világ legszebb lányának hoztam. –állt a szépség elé George egy igen béna dumával, muszáj volt elröhögnöm magam, majd odahajoltam Louis füléhez.

-De bénán udvarol. –súgtam neki, ő is elnevette magát.

-Mert egy lúzer, végre rájöttél. –már sokkal jobb lett a kedve, mint az előbb. Majd a lány is megszólalt, a szája mosolyra húzódott.

-Köszönöm, olyan aranyos vagy! –adott George arcára egy puszit, közben én és Louis halálra röhögtük magunkat.