2014. december 7., vasárnap

28. rész - Váratlan érkezés

Sziasztok, megkésve bár, de a MIKULÁS ide is megérkezett. Fogadjátok szeretettel az ajándékát. Jó olvasást!


Louis szemszöge

2011. augusztus 1.
Nem sokára kezdődik a koncert Bécsben, de annyira lehangoló volt ez az egész turné, de nem csak az, hanem az egész sztárság. Kikötésük meg az volt, hogy nem tarthatom a családommal a kapcsolatot és hazudnom kell, hogy minden rendben van, mindennap beszélek velük, meg hasonló, pedig ez egyáltalán nincs így. Megtiltották, hogy megosszam velük a gondolataimat, illetve még azt is, hogy hol vagyok, hogy megy a sorom. Ez azt jelenti, hogy legalább már egy éve nem kerestem őket, a telefonszámomat meg kellett változtatnom, illetve a közösségi oldalakról nyomtalanul eltüntetni magam. Eleinte még vitatkoztam velük, mivel ezeket nem tartalmazta a szerződés, de csaltak és átírták. Innentől kezdve már fenyegethettek azzal, hogy akkor pert vernek rám, azt viszont nem szerettem volna és ez így lesz egészen 2013-ig, amikor a szerződés lejár. Azt már most tudom, hogy nem fogok velük hosszabbítani, rájöttem, hogy ez nem az én világom, egy perc magánéletem sincs. Éhes voltam, de a szabály az volt, hogy koncert előtt tilos egy falatot is lenyelni, mert szerintük felpuffadok és meglátszik a hasamon, pedig ez baromság. Mindegy, ez van, s utána is csak óvodás adagot adnak, azzal kell gazdálkodnom, az viszont két perc alatt elfogy és olyan, mintha nem ettem volna semmit. Korgó gyomorral léptem ki a színpadra, hangos sikítások fogadtak, mivel a rajongótáborom nagy része tinilányokból áll. Énekelni kezdtem, de még ekkor sem csitultak el, sőt páran együtt énekeltek velem, mert hallottam a kórusukat. Ez szinte mindenhol így volt, nem csak itt, tehát ez nem újdonság. A VIP részben nem sokkal később megpillantottam két ismerős arcot: Niallt és Leitgebet, előbbinek örültem jobban, mégiscsak vele nőttem fel, míg a másikkal csak pár hónapot töltöttem együtt, jóban voltunk, utána megszakadt a kapcsolat, amit bár nem akartam, de így kellett történnie. A koncert alatt rengetegszer rájuk mosolyogtam, s ők viszonozták, egyedül csak ők tudták feldobni a hangulatomat és boldoggá tenni. Mivel a VIP-ben vannak, valószínűleg betérnek hozzám beszélgetni és képeket csinálni. Nagyon vártam már ezt a pillanatot, ami el is érkezett, azonban akadt egy kis gond: Niallt nem engedték be hozzám, elzavarták. Biztos vagyok benne, hogy megparancsolták a biztonsági őröknek, nagyon szomorú lettem, a sírás kerülgetett, ezért Leitgeb próbáld vigasztalni.
-Miért csinálják ezt velem? –nyafogtam, akár egy kisgyerek.
-De ez mi volt? Nem értem. –hát igen, ő ezt amúgy nem is tudhatná, azt hiszik, hogy én akarom így és már nem foglalkoztatnak. Hallgattam, mivel titoktartás kötelezett, s ha elkotyogom, csak bajom lehet belőle. De legalább elmondhatja Niallnek és nem fognak haragudni rám, ahogy eddig azt tették, legalábbis feltételeztem. Fordított esetben én is így éreznék.
-Válaszolj, kérlek! Nincs sok időnk.
-Megtiltják, hogy beszéljek a családommal és persze hazudni kell, hogy minden rendben van. Úgy tudják, hogy nem mutogatom őket a sajtónak és ezáltal zárt életet élek. Pedig ez nem igaz, bár az utóbbi igen, mert nem teregetek ki semmit sem a magánéletemből, legfeljebb csak a sajtó, amit kicsit elferdít. Nagyon idegesítő. –elsírtam magam, ezért szorosan magamhoz öleltem, s ő viszonozta. Ha már Niallel nem beszélhetek, legalább egy barátommal igen. –Kérlek, ne mondd el senkinek, csak kizárólag Niallnek, mert bajba kerülhetek. –tettem hozzá, s lassan lejárt az időnk, így mennie kellett. Sírva búcsúztam el tőle, majd távozott.

-Mit keresett itt a testvéred? –hallottam a menedzserem üvöltését, ijedtemben összerezzentem.
-Nem tudom, én nem beszéltem vele, magától jött el. –védekeztem, de igazat is mondtam.
-Ha kiderül, hogy beszéltél vele, remélem tudod mi vár rád! –fenyegetőzött, nem tehettem semmit sem ellene. Lehajtottam a fejem és bólogattam, miközben ismét könnycseppek csordultak ki kék szemeiből.
-Ne bőgjék, mint egy kislány! –ismét elordította magát, próbáltam visszafojtani kevés sikerrel, inkább a kezembe temettem az arcom, hogy ne lássa. Ajtócsapkodást hallottam, ami azt jelentette, hogy egyedül maradtam. Erre vártam mindvégig, így nyugodtan kiereszthettem azt, ami bennem volt, keservesen sírni kezdtem hangosabban, de azért ügyeltem arra, hogy ne hallatszódjon ki.

Niall szemszöge

Szóhoz sem tudtam jutni, amikor az egyik biztonsági őr elhúzott onnan és azt mondta, hogy nem mehetek be. Én megkérdeztem miért nem, de arra már nem kaptam választ, hanem kizártak. Vártam egy darabig, mert Leitgeb bemehetett hozzá és kíváncsi voltam mit mond neki Louis, s mikor kifele tartott, egyből letámadtam.
-Na, mi volt? Mit mondott? –féltem, hogy már nem kíváncsi rám és, hogy Louis akarta így. De ha ez igaz lenne, akkor miért mosolygott rám egész koncert alatt? Eszembe jutott, hogy talán azok az őszinte mosolyok nem nekem szóltam, kétségbeestem.
-Nagyon rossz hírem van. –kezdett bele.
-Utál engem, ugye? Nyugodtan mondd meg az igazat és ne húzd az időt! –emeltem fel a hangom, talán túl durvára sikerült, de tudta, hogy nem rá vagyok mérges, hanem Louisra.
-Nem, ilyenről szó sincs! Nem engedik neki, hogy családjával beszéljen és hazudnia kell. Nagyon össze volt törve, látnod kellett volna. –teljesen abszurdnak tűnt, amit mondott, lehetetlen, hogy ez igaz lehessen. Mi az, hogy nem beszélhet a családjával? Ilyen nincs, ilyenről még nem hallottam, kitalálták csak az egészet. Biztos voltam benne, hogy Louis akarta így és azt akarta, hogy Leitgeb hazudja ezt nekem, de ki fogom belőle szedni az igazságot, vagy már eleve hazugsággal kezdte neki is, de akkor már nincs mit tenni, mert akkor ő sem tud semmit hozzám hasonlóan.
-Kérlek, mondd el az igazat! Tudom, hogy ez lehetetlen. Neked elmondta? –faggattam tovább, de a fejét rázta.
-Csak ennyit mondott és sírt. Sajnálom. –a fejét ráztam, miszerint, hogy vele sem tudatta a teljes igazságot.
-És te ezt elhiszed? –kérdezte kétségbeesetten.
-Nem tudom, de őszintének tűnt, meg akkor miért sírt volna? –talán mégis igazat mondott, de ha így van, akkor mégis hogy bánhatnak vele ennyire embertelenül? Mi hasznuk van nekik abból, hogy eltiltják őt a családjától? Ez mennyire szemétség már, azóta sem tudtam feldolgozni és még mindig hihetetlennek tűnt. Kínos csend keletkezett, én közben lehajtva tartottam a fejem és a könnyeimmel küszködtem, hogy ne törjenek elő, de kevés sikerrel.
-Ne sírj, kérlek! –átöleltük egymást, s közbe eszembe jutott, hogy tenni kéne valamit, mert ez így nem állapot, ha ez igaz, akkor nem hagyhatjuk, hogy Louissal így bánjanak. Azonban úgysem érnék semmit ellenük, ők befolyásos emberek, én viszont csak egy kis senki. Össze kéne több mindenkivel fogni, az hatásosabb lehet, bár ki tudja.
-Ezt hagyjuk annyiban szerinted? –kérdezte szipogva.
-Mit tehetnénk? Semmit. –és igaza is volt, haza kell menni és elfelejteni Louist örökre, vagyis ha nem is örökre, évekre biztosan. Csak a tévében láthatom és hallhatom őt, meg a rádióban, illetve az interneten, de ez közel sem olyan, mint a személyes kapcsolat.
-Menjünk haza. –feleltem szomorúan.
-Induljunk.
A repülő csak holnap délután háromkor indul, jelenleg éjfélt mutatott az óra, de még visszaindulunk Grazba, amihez nagyon nem volt kedvem, de ez van.

Másnap, amikor hazaértem, apa ott várt rám a repülőtéren, izgatottan várta a beszámolómat, reménykedve, hogy megtudtam-e valamit Louisról, hogy miért nem keres minket. Sajnos nem tartogattam számára jó híreket, inkább rosszakat.
-Na, mi volt? Mesélj! –kérte, azonban a mosoly már most lefagyott az arcáról, bizonyára sejti, hogy reménytelen.
-Engem nem engedtek be Louishoz, és azért, mert megtiltották neki, hogy a családjával tartsa a kapcsolatot és hazudnia kell. Ez nekem annyira furcsa. –mondtam gyanakvóan, apa is furán nézett maga elé, majd a fejét rázta, látszólag nem hitte el ezt a mesét, de még én is kételkedtem benne.
-Ez nagyon furcsa. Nem lehet, hogy Louis nem akar minket látni. Nem véletlenül nem engedtek be téged. De akkor az X-Factoros barátját beengedték?
-Őt igen és neki ezt mondta, és sírt is. Szerinte őszintének tűnt, ha lehet neki hinni.
-Hát remélem is. Nem igazán tudnám elképzelni Louisról, hogy csak így hátat fordít nekünk.
-Én se nagyon. –tettem hozzá, aztán indultunk is haza. Nem tudom mitévő legyek, nagyon kétségbe voltam esve Louis miatt. Nagyon hiányzott, olyan, mintha meghalt volt.
Este azzal töltöttem el az időt, hogy régi, gyerekkori fényképeket nézegettem, miközben felidéztem a régi, szép emlékeket, amiket együtt töltöttünk el. Eszembe jutottak a régi veszekedéseink is és a nagy béküléseink is, kellemes érzéssel töltöttek el, de mégis fájdalmasak voltak, ugyanis tudtam, hogy ezek visszahozhatatlanok.
Szomorúan tettem álomra a fejem aznap éjjel, azonban az éjszaka közepén csöngettek, emiatt felriadtam és gondolom apa is. Azonnal felkeltem, mert el sem tudtam képzelni, hogy ki kereshet minket ilyenkor, s a nappaliban összefutottam apával.
-Ki csönget az éjszaka közepén? –kérdeztem meglepetten, apa ugyanolyan képet vágott és megvonta a vállát, miszerint ő sem tudja és ő is le van döbbenve.
Az ajtóhoz sietett és szép nyugodtan kinyitotta, azonban az ajtóban egy olyan személy állt, akire a legkevésbé számítottunk, de én örömömben felsikítottam.
-Louis! Te mit keresel itt? –az egész ház tőlem zengett, majd a nyakába ugrottam és egymást szorítottuk. 

6 megjegyzés:

  1. SZAAAAAARTVSEM ER EZ A SZAR!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ha nem tetszik ne olvasd. És, ha utálkozó kommentet írsz, legalább tanulj meg helyesen írni, mert így csak szánalmassá teszed magad. :*

      Törlés
    2. szóra se érdemes, csak egy troll de azért köszi :D

      Törlés
  2. Szent One Direction! Ez naggggyon jó lett!! Siess a következővel! :* <3

    VálaszTörlés