Sziasztok, megkésve bár, de a MIKULÁS ide is megérkezett. Fogadjátok szeretettel az ajándékát. Jó olvasást!
Louis szemszöge
2011.
augusztus 1.
Nem
sokára kezdődik a koncert Bécsben, de annyira lehangoló volt ez az egész turné,
de nem csak az, hanem az egész sztárság. Kikötésük meg az volt, hogy nem
tarthatom a családommal a kapcsolatot és hazudnom kell, hogy minden rendben
van, mindennap beszélek velük, meg hasonló, pedig ez egyáltalán nincs így.
Megtiltották, hogy megosszam velük a gondolataimat, illetve még azt is, hogy
hol vagyok, hogy megy a sorom. Ez azt jelenti, hogy legalább már egy éve nem
kerestem őket, a telefonszámomat meg kellett változtatnom, illetve a közösségi
oldalakról nyomtalanul eltüntetni magam. Eleinte még vitatkoztam velük, mivel
ezeket nem tartalmazta a szerződés, de csaltak és átírták. Innentől kezdve már
fenyegethettek azzal, hogy akkor pert vernek rám, azt viszont nem szerettem
volna és ez így lesz egészen 2013-ig, amikor a szerződés lejár. Azt már most
tudom, hogy nem fogok velük hosszabbítani, rájöttem, hogy ez nem az én világom,
egy perc magánéletem sincs. Éhes voltam, de a szabály az volt, hogy koncert
előtt tilos egy falatot is lenyelni, mert szerintük felpuffadok és meglátszik a
hasamon, pedig ez baromság. Mindegy, ez van, s utána is csak óvodás adagot
adnak, azzal kell gazdálkodnom, az viszont két perc alatt elfogy és olyan,
mintha nem ettem volna semmit. Korgó gyomorral léptem ki a színpadra, hangos
sikítások fogadtak, mivel a rajongótáborom nagy része tinilányokból áll. Énekelni
kezdtem, de még ekkor sem csitultak el, sőt páran együtt énekeltek velem, mert
hallottam a kórusukat. Ez szinte mindenhol így volt, nem csak itt, tehát ez nem
újdonság. A VIP részben nem sokkal később megpillantottam két ismerős arcot:
Niallt és Leitgebet, előbbinek örültem jobban, mégiscsak vele nőttem fel, míg a
másikkal csak pár hónapot töltöttem együtt, jóban voltunk, utána megszakadt a
kapcsolat, amit bár nem akartam, de így kellett történnie. A koncert alatt
rengetegszer rájuk mosolyogtam, s ők viszonozták, egyedül csak ők tudták feldobni
a hangulatomat és boldoggá tenni. Mivel a VIP-ben vannak, valószínűleg betérnek
hozzám beszélgetni és képeket csinálni. Nagyon vártam már ezt a pillanatot, ami
el is érkezett, azonban akadt egy kis gond: Niallt nem engedték be hozzám,
elzavarták. Biztos vagyok benne, hogy megparancsolták a biztonsági őröknek,
nagyon szomorú lettem, a sírás kerülgetett, ezért Leitgeb próbáld vigasztalni.
-Miért
csinálják ezt velem? –nyafogtam, akár egy kisgyerek.
-De
ez mi volt? Nem értem. –hát igen, ő ezt amúgy nem is tudhatná, azt hiszik, hogy
én akarom így és már nem foglalkoztatnak. Hallgattam, mivel titoktartás
kötelezett, s ha elkotyogom, csak bajom lehet belőle. De legalább elmondhatja
Niallnek és nem fognak haragudni rám, ahogy eddig azt tették, legalábbis feltételeztem.
Fordított esetben én is így éreznék.
-Válaszolj,
kérlek! Nincs sok időnk.
-Megtiltják,
hogy beszéljek a családommal és persze hazudni kell, hogy minden rendben van.
Úgy tudják, hogy nem mutogatom őket a sajtónak és ezáltal zárt életet élek.
Pedig ez nem igaz, bár az utóbbi igen, mert nem teregetek ki semmit sem a
magánéletemből, legfeljebb csak a sajtó, amit kicsit elferdít. Nagyon
idegesítő. –elsírtam magam, ezért szorosan magamhoz öleltem, s ő viszonozta. Ha
már Niallel nem beszélhetek, legalább egy barátommal igen. –Kérlek, ne mondd el
senkinek, csak kizárólag Niallnek, mert bajba kerülhetek. –tettem hozzá, s
lassan lejárt az időnk, így mennie kellett. Sírva búcsúztam el tőle, majd
távozott.
-Mit
keresett itt a testvéred? –hallottam a menedzserem üvöltését, ijedtemben
összerezzentem.
-Nem
tudom, én nem beszéltem vele, magától jött el. –védekeztem, de igazat is
mondtam.
-Ha
kiderül, hogy beszéltél vele, remélem tudod mi vár rád! –fenyegetőzött, nem
tehettem semmit sem ellene. Lehajtottam a fejem és bólogattam, miközben ismét
könnycseppek csordultak ki kék szemeiből.
-Ne
bőgjék, mint egy kislány! –ismét elordította magát, próbáltam visszafojtani
kevés sikerrel, inkább a kezembe temettem az arcom, hogy ne lássa. Ajtócsapkodást
hallottam, ami azt jelentette, hogy egyedül maradtam. Erre vártam mindvégig,
így nyugodtan kiereszthettem azt, ami bennem volt, keservesen sírni kezdtem
hangosabban, de azért ügyeltem arra, hogy ne hallatszódjon ki.
Niall szemszöge
Szóhoz
sem tudtam jutni, amikor az egyik biztonsági őr elhúzott onnan és azt mondta,
hogy nem mehetek be. Én megkérdeztem miért nem, de arra már nem kaptam választ,
hanem kizártak. Vártam egy darabig, mert Leitgeb bemehetett hozzá és kíváncsi
voltam mit mond neki Louis, s mikor kifele tartott, egyből letámadtam.
-Na,
mi volt? Mit mondott? –féltem, hogy már nem kíváncsi rám és, hogy Louis akarta
így. De ha ez igaz lenne, akkor miért mosolygott rám egész koncert alatt? Eszembe
jutott, hogy talán azok az őszinte mosolyok nem nekem szóltam, kétségbeestem.
-Nagyon
rossz hírem van. –kezdett bele.
-Utál
engem, ugye? Nyugodtan mondd meg az igazat és ne húzd az időt! –emeltem fel a
hangom, talán túl durvára sikerült, de tudta, hogy nem rá vagyok mérges, hanem
Louisra.
-Nem,
ilyenről szó sincs! Nem engedik neki, hogy családjával beszéljen és hazudnia
kell. Nagyon össze volt törve, látnod kellett volna. –teljesen abszurdnak tűnt,
amit mondott, lehetetlen, hogy ez igaz lehessen. Mi az, hogy nem beszélhet a
családjával? Ilyen nincs, ilyenről még nem hallottam, kitalálták csak az
egészet. Biztos voltam benne, hogy Louis akarta így és azt akarta, hogy Leitgeb
hazudja ezt nekem, de ki fogom belőle szedni az igazságot, vagy már eleve
hazugsággal kezdte neki is, de akkor már nincs mit tenni, mert akkor ő sem tud
semmit hozzám hasonlóan.
-Kérlek,
mondd el az igazat! Tudom, hogy ez lehetetlen. Neked elmondta? –faggattam tovább,
de a fejét rázta.
-Csak
ennyit mondott és sírt. Sajnálom. –a fejét ráztam, miszerint, hogy vele sem
tudatta a teljes igazságot.
-És
te ezt elhiszed? –kérdezte kétségbeesetten.
-Nem
tudom, de őszintének tűnt, meg akkor miért sírt volna? –talán mégis igazat
mondott, de ha így van, akkor mégis hogy bánhatnak vele ennyire embertelenül?
Mi hasznuk van nekik abból, hogy eltiltják őt a családjától? Ez mennyire
szemétség már, azóta sem tudtam feldolgozni és még mindig hihetetlennek tűnt.
Kínos csend keletkezett, én közben lehajtva tartottam a fejem és a könnyeimmel
küszködtem, hogy ne törjenek elő, de kevés sikerrel.
-Ne
sírj, kérlek! –átöleltük egymást, s közbe eszembe jutott, hogy tenni kéne
valamit, mert ez így nem állapot, ha ez igaz, akkor nem hagyhatjuk, hogy Louissal
így bánjanak. Azonban úgysem érnék semmit ellenük, ők befolyásos emberek, én
viszont csak egy kis senki. Össze kéne több mindenkivel fogni, az hatásosabb
lehet, bár ki tudja.
-Ezt
hagyjuk annyiban szerinted? –kérdezte szipogva.
-Mit
tehetnénk? Semmit. –és igaza is volt, haza kell menni és elfelejteni Louist
örökre, vagyis ha nem is örökre, évekre biztosan. Csak a tévében láthatom és
hallhatom őt, meg a rádióban, illetve az interneten, de ez közel sem olyan,
mint a személyes kapcsolat.
-Menjünk
haza. –feleltem szomorúan.
-Induljunk.
A
repülő csak holnap délután háromkor indul, jelenleg éjfélt mutatott az óra, de
még visszaindulunk Grazba, amihez nagyon nem volt kedvem, de ez van.
Másnap,
amikor hazaértem, apa ott várt rám a repülőtéren, izgatottan várta a
beszámolómat, reménykedve, hogy megtudtam-e valamit Louisról, hogy miért nem
keres minket. Sajnos nem tartogattam számára jó híreket, inkább rosszakat.
-Na,
mi volt? Mesélj! –kérte, azonban a mosoly már most lefagyott az arcáról,
bizonyára sejti, hogy reménytelen.
-Engem
nem engedtek be Louishoz, és azért, mert megtiltották neki, hogy a családjával
tartsa a kapcsolatot és hazudnia kell. Ez nekem annyira furcsa. –mondtam gyanakvóan,
apa is furán nézett maga elé, majd a fejét rázta, látszólag nem hitte el ezt a
mesét, de még én is kételkedtem benne.
-Ez
nagyon furcsa. Nem lehet, hogy Louis nem akar minket látni. Nem véletlenül nem
engedtek be téged. De akkor az X-Factoros barátját beengedték?
-Őt
igen és neki ezt mondta, és sírt is. Szerinte őszintének tűnt, ha lehet neki
hinni.
-Hát
remélem is. Nem igazán tudnám elképzelni Louisról, hogy csak így hátat fordít
nekünk.
-Én
se nagyon. –tettem hozzá, aztán indultunk is haza. Nem tudom mitévő legyek,
nagyon kétségbe voltam esve Louis miatt. Nagyon hiányzott, olyan, mintha meghalt
volt.
Este
azzal töltöttem el az időt, hogy régi, gyerekkori fényképeket nézegettem,
miközben felidéztem a régi, szép emlékeket, amiket együtt töltöttünk el.
Eszembe jutottak a régi veszekedéseink is és a nagy béküléseink is, kellemes
érzéssel töltöttek el, de mégis fájdalmasak voltak, ugyanis tudtam, hogy ezek
visszahozhatatlanok.
Szomorúan
tettem álomra a fejem aznap éjjel, azonban az éjszaka közepén csöngettek,
emiatt felriadtam és gondolom apa is. Azonnal felkeltem, mert el sem tudtam
képzelni, hogy ki kereshet minket ilyenkor, s a nappaliban összefutottam
apával.
-Ki
csönget az éjszaka közepén? –kérdeztem meglepetten, apa ugyanolyan képet vágott
és megvonta a vállát, miszerint ő sem tudja és ő is le van döbbenve.
Az
ajtóhoz sietett és szép nyugodtan kinyitotta, azonban az ajtóban egy olyan
személy állt, akire a legkevésbé számítottunk, de én örömömben felsikítottam.
-Louis!
Te mit keresel itt? –az egész ház tőlem zengett, majd a nyakába ugrottam és
egymást szorítottuk.
SZAAAAAARTVSEM ER EZ A SZAR!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
VálaszTörlésHa nem tetszik ne olvasd. És, ha utálkozó kommentet írsz, legalább tanulj meg helyesen írni, mert így csak szánalmassá teszed magad. :*
Törlésszóra se érdemes, csak egy troll de azért köszi :D
TörlésSzent One Direction! Ez naggggyon jó lett!! Siess a következővel! :* <3
VálaszTörlésköszi, aranyos vagy
TörlésImádlak! <3
Törlés