32. rész - Balhé

Meghoztam a 32. részt, hát legutóbbi résznél 89 feliratkozó volt, most van 90, azonban közben volt 91 is, ami azt jelenti, hogy megint leiratkozott valaki. Hát sajnos el kell ismerni, hogy ez a történet egyre unalmasabb, legalábbis én így gondolom, mert semmi ihletem nincs és csak írom, ami eszembe jut. Ez van, de be kell fejezni, mert már elhatároztam és nem adom fel. 

Leitgeb szemszöge

Csak egy pillanatra hagytam egyedül Federicát, s mikor visszajöttem, meglepetésben volt részem, ami nem nevezhető kellemesnek, ugyanis Louis és Federica csókolóztak. Ekkor elfogott a düh és legszívesebben behúztam volna Louisnak egyet. Úgy éreztem, hogy ezt megkell akadályoznom, siettem, amennyire csak tudtam, majd egy hirtelen mozdulattal elrángattam Louist a barátnőm közeléből, utána bevertem a képét, eleredt az orra vére, utána nem tudom, mi történt vele, csak annyi, hogy a földre zuhant. Megragadtam Federica karját és elhúztam onnan, elhatároztam, hogy a bulizásnak itt és most vége.

-Mégis hogy képzeled, hogy az orrom előtt csókolod meg? –kiabáltam vele, látszólag nem lepődött meg, mivel várható volt, hogy így fogok reagálni.

-Hirtelen történt, nem tudtam ellenkezni. –védekezett, de ez nem lesz olyan egyszerű, mint, ahogyan gondolja.

-És ezt szerinted el fogom hinni? –háborodtam fel.

-Nem látod, hogy részeg volt? –emelte fel a hangját.

-De láttam, hogy viszonoztad neki. –szinte már kiabáltam, egyre jobban idegesített ez az egész. Federica sóhajtott egyet, majd ismét szólásra nyitotta a száját. Látszott rajta, hogy fárasztja a vitatkozás, de ez akkor sem maradhat annyiban.

-Ez nem az volt, amire gondolsz! Felejtsük el, többé nem fordul elő. –mondta. Elhallgattam, de nem fogom hagyni, hogy az a kis hülye elvegye tőlem Federicát. Azt hittem barátok vagyunk, de inkább azt bizonyította be, hogy az ellenségem. Ha így akarja, akkor ezentúl úgy tekintek majd rá, és ha harcolni akar, akkor állok elébe, én nem bánom. Amikor ilyenre került sor, szinte mindig győztesként kerültem ki a csatából, tehát a lehető legrosszabb emberrel kezdett ki.

Niall szemszöge

Szem elől vesztettem Louist, kicsit már szédelegtem az alkoholtól, azonban mégis aggódtam a testvéremért, hogy vajon hol és kivel bulizik. Elkezdtem keresni eleinte a szemeimmel, de úgy nem jártam sikerrel, ezért körbejártam a helyiséget. Végül a pultnál ülve találtam rá, azonnal odarohantam hozzá, szinte már magánál sem volt, annyit ivott.

-Miért ittál ennyit? Gyere, menjünk fel a szobánkba, aludnod kell. –tettem a vállára a kezem.

-Megcsókoltam! –kiabálta, mint egy örült. Nem értettem az egészből semmit sem.

-Kit? –kérdeztem csodálkozva.

-Hát szerinted? Persze, hogy Federicát. –ekkor hatalmas nevetésben tört ki, nehéz lesz vele az biztos. Szerencsére én nem ittam annyit, hogy elveszítsem öntudatomat, így viszonylag tudom kezelni, már, ha sikerül.

-Inkább menjünk! Gyere, segítek. –hagytam, hogy megtámaszkodjon rajtam, átkaroltam a derekát, aztán mentünk is az én vezetésemmel. Mikor felértünk, segítettem neki lefeküdni, fürdésre képtelen lett volna ma este. Ráér az reggel is. Én viszont tisztálkodtam és csak utána bújtam ágyba.

Reggel én keltem korábban, aztán felébresztettem Louist, mert menni kellett reggelizni. Nem volt valami jó állapotban, ráadásul erős fejfájásra panaszkodott, ami nem csoda ennyi alkohol után.

-Majd lent kérünk egy gyógyszer, csak kelj már fel végre! –szinte már könyörögtem neki, nagy nehezen összeszedte magát. Elment zuhanyozni, majd segítettem neki kiválasztani az aznapi öltözékét.

Lementünk az étkezőbe, kértünk fájdalomcsillapított, Louis be is vette egy nagy pohár vízzel.

-Mi volt tegnap este? Mégis hogy csókoltad meg Federicát? Vagy csak a részegség beszélt belőled? –tettem fel a kérdést.

-Tényleg megcsókoltam, én szeretem őt és nagyom, hogy az a csúfság elvegye tőlem. Érted? –elszántnak tűnt, szemeiben haragot és féltékenységet véltem felfedezni.

-De ezt nem teheted! Tiszteletben kell tartani a kapcsolatukat! Ne akarj bajt! –figyelmeztettem, de úgy látszik nem hallgatott a szép szóra. Itt véltem felfedezni azt, hogy eléggé megváltozott, amióta híres lett, de azért ott lakozik valahol mélyen a régi Louis is, ami időnként elő is jön, sőt az elején szinte csak azt véltem felfedezni a természetében.

-Engem nem érdekel, én nem nyugszom addig, amíg nem lesz az enyém. –csattant fel, úgy tűnt nem lehetett vele beszélni, s ez kissé elkeserített, hogy ilyen önző alakká vált.

-Kérlek, ne csinálj bajt! –könyörögtem neki, nem akartam, hogy bajba keveredjen, mikor azért jöttünk ide, hogy kikapcsolódjunk.

-Nekem te ne dirigálj! Értetted? –kiabált, aztán durván felállt a helyéről és kiviharzott az étkezőből. Utána néztem és megráztam a fejemet, miközben elöntött a kétségbeesés, mivel ő nem ilyen volt. A hírnév tönkretette, illetve a fogság. Nem is tudom, mit tehetnék érte, úgysem hallgatna rám.

A napot külön töltöttük el, úgy, hogy szinte azt sem tudtuk egymásról, hogy a másik hol van, és mit csinál. Biztosan Federicát zaklatja, miközben összetűzésbe kerül Leitgebbel. Szívem szerint megakadályoztam volna, de el kellett ismernem, hogy nem tehetek ellene semmit, csak én is belekeverednék. Legjobb lesz magam távol tartani ettől a konfliktustól.

Egy kicsit lepihentem a szobánkban strandolás és egy jó kiadós ebéd után. Nem zártam be kulccsal az ajtót, hiszen Louis bármikor jöhet és ugye az nálam maradt. Már majdnem elaludtam, amikor valaki egyszer csak berontott, s ekkor felriadtam és a hang irányába néztem. Hirtelen azt hittem, Louis az, de rá kellett jönnöm, hogy tévedek, ugyanis nem más tépte fel kis híján az ajtót, mint Leitgeb. Haragos tekintetével találtam magam szembe, ami eléggé megijesztett, de rá kellett jönnöm, hogy nem én vagyok az, akire ennyire mérges.

-Hol van Louis? Hol az a kis mocsok? Most betöröm a képét! –ordította, ezért a füleimhez emeltem a kezem.

-Mi történt? Higgadj már le egy kicsit! Így nem lehet normálisan tárgyalni. –akadtam ki.

-Nem is tárgyalni jöttem, főleg nem veled. Mondd meg, hol rejtőzik az a kis féreg! Tudom, hogy itt bújt meg valahol! –továbbra is kiabált.

-Nincs itt, reggeli óta nem is láttam, mert kiviharzott az étkezőből, mert azt mondtam neki, hogy hagyjon titeket békén. –mondtam meg az igazat, de hiába, mert nem hitte el. Feltúrt mindent nagyon agresszíven, szinte tört-zúzott, azonban szerencsére kárt nem okozott a bútorokban, csak a cuccaink voltak szanaszét, Louist meg nem találta meg, ezért úgy gondolta magamra hagy és vadul becsapta az ajtót, hogy az kis híján kijött a helyéről. Végigmértem a károkat, nagy kő esett le a szívemről, amikor tudatosult bennem, hogy ezt senki sem fogja észrevenni, csak rendet kell tenni. Miért ide jön tombolni? Ez is Louis hibája, ha ezt nem fejezi be, akkor hazamegyek, és nem fogok vele foglalkozni. Velem ilyet ne tegyen! Elkeseredetten ültem az ágyon, próbáltam összeszedni magam kevés sikerrel, de aztán végül pár óra múlva sikerült is. Kinéztem az ablakon, arra döbbentem rá, hogy megy le a nap, már a gyomrom is jelezte, hogy elérkezett a vacsoraidő. Mivel ebben a szállodában csak reggeli jár, elmentem és beültem egy jó étterembe. Miért ne tehetném meg, mikor Louis tele van? Miért is kéne megelégednem a büfé ételeivel?

Nem történt semmi különös vacsora közben, indultam visszafelé reménykedve, hogy Louis már a szobánkban van, kezdett már sötétedni is. Ekkor jutott eszembe, hogy bezártam az ajtót, ezért nem tudott bemenni, azonban kellemes meglepetés fogadott az ajtó előtt: Louis ott ült lehajtott fejjel.

-Hát te hol voltál egésznap? –tettem fel a kérdést széttárt karokkal.

-Menjünk be és itt megbeszéljük! –pattan fel a helyéről, bementünk. Aztán ledobtam magam az ágyra, de nem feküdtem le.

-Akkor mesélj! –kértem. Louis sóhajtott egyet és leült mellém.

-Hát nem is tudom! –rázta meg a fejét, majd vett egy nagy levegőt és ismét szólásra nyitotta a száját. –Hatalmas balhé volt. De engem nem érdekel, nem fogom hagyni, hogy övé legyen Federica. Emiatt Federica meg is gyűlölt engem, de ez már egy kicsit sem tud érdekelni! Most már csak azon vagyok, hogy elválasszam őket, nem hagyhatom, hogy boldogok legyenek! –kiabálta és nagyon elszántnak tűnt, ami aggasztott.

-Kérlek, ne csinálj bajt! –tettem össze a két kezem. –Itt volt Leitgeb és szétdobált mindent, nagy nehezen tudtam csak rendet rakni! Téged keresett és olyan agresszív volt, hogy esküszöm meg tudott volna ölni téged! –mondtam kissé lehangoltan, de nem hatotta meg.

-Nem érdekel, mit mondasz! Akkor sem fogom hagyni. –nem volt értelme ennek a beszélgetésnek, ezért inkább lezárni kívántam, de reménykedtem, hogy holnapra lenyugszik, bár nem sok esélyt láttam erre.

Reggel Louis ébredt fel előbb, kérte, hogy reggelizzünk együtt, aminek nagyon örültem, mert olyan volt, mintha kicserélték volna. Rá sem ismertem a tegnapi viselkedése után. Leértünk az étkezőbe, majd helyet foglaltunk.

-Szóval! –vett egy nagy levegőt. –Szeretnék bocsánatot kérni a tegnapi miatt, nagyon elborult az agyam. És igazad volt! Békében kell élnünk, hisz azért jöttem ide, hogy megnyugodjak. Hát velük megszakadt a kapcsolat, de sebaj. –mondta megbánóan, szemeiben őszinteséget véltem felfedezni, így hittem neki. Mindig is éreztem, hogy a régi Louis nem veszett el.

-Végre megjött az eszed. –értettem vele egyet.

-Csak annyi kellett, hogy aludnom kellett rá egyet. –zárta le a témát. Egy perc csend keletkezett, amit én törtem meg.

-Jut eszembe! –szólaltam meg hirtelen, Louis felfigyelt. –Ma elvileg van egy rendezvény a parkban, minden hülye játékot ki lehet próbálni. Igaz, ez gyerekeknek van, de úgy érzem magam, mint egy nagy gyerek, szóval érted! Kilátogathatnánk! –ajánlottam fel.

-Nem rossz ötlet, néha jó visszamenni a dedóba.

Reggeli után indultunk is, sok jelmezes figura volt jelen. Beszálltunk egy nagy gumilabda belsejébe, amiben gurulni lehetett, nagy buli volt, az egyszer biztos. Azonban egyszer csak azt vettem észre, hogy Louis labdája lefelé gurul a dombon egyenesen az autóút irányába. Nem értettem, hogyan kerülhetett oda, hiszen le van zárva az a rész, valahogy át kellett jutnia a korláton, s az nem olyan egyszerű.