10. rész - Talán randi?

Bocsánat, hogy ennyit kellett várakozni, de egyszerűen semmi erőm és időm nem volt írni. Egy hetet ültem felette és egyszer csak kész lett, amit én is nagyon vártam már. Lehet a következőre is ennyit kell majd várni, de igyekszem véget vetni a mostani helyzetnek, ami ezt okozta. Köszönöm az újabb négy feliratkozót, aminek köszönhetően már 58-an vagytok. Remélem ez tovább bővül majd. Sajnos most nem kaptam olyan sok kommentet, mint előtte, de azért ennek a négynek is örülök, illetve a 16 pipának. Remélem nem fog csökkenni az érdeklődés. Abba is hagytam a dumálást, inkább jó olvasást kívánok. 

Louis szemszöge

Miközben pihentem az egyik büféasztalnál, addig az olasz társaságból az egyik lány odajött hozzám és megszólított. Én rápillantottam, azonban a szemem rajta ragadt, olyan gyönyörű volt. Elidőztem egy kicsit a formás testén, látszott rajta, hogy karbantartja magát, illetve lejár az edzőterembe is. Nem tudtam megsaccolni a korát, ebben sosem voltam jó, de abban biztos voltam, hogy idősebb nálam pár évvel.

-Mit bámulsz ilyen intenzíven? –Kérdezte csípőre tett kezekkel, de így is annyira kecses volt. Nála szebb lányt még nem igazán láttam, nem voltam még soha szerelmes, de remélem, most sem leszek, bár azt sem tudom, milyen érzés, mivel nem tapasztaltam ilyesmit. Azért túlzás lenne azt állítani, hogy megtalált engem is az előbb említett érzés, inkább csak tetszett a lány, mert tökéletesen nézett ki. Persze, tudtam, hogy nincs tökéletes ember, de nekem ő így is az volt. Mikor hozzám szólt, alig tudtam megszólalni, annyira zavarba jöttem a látványtól.

-ööö…ööö. –Csak ennyi tellett tőlem. A hajamat kezdtem el piszkálgatni zavaromban.

-Érdekes magyarázat. –Szólalt meg szinte már nevetve. Tehát kinevet, ennyit érek. Úgysem lennék méltó hozzá, nem is tudom, mit álmodozok, legjobb lesz az ilyen gondolatokat kiverni a fejemből. Mivel akaratom ellenére olyanok pattantak be, ahol elképzeltem, hogy mi lenne, ha járnék vele.

-Ez bizony az. –Vágtam rá, gyorsan terelni akartam a témát, de semmi értelmes nem jutott az eszembe. Majd végül…

-Tudod mit? Meghívlak egy fagyira! –Jelentettem ki határozottan, ő egy újabb mosolyt villantott az arcára, ami már tetszett. Tehát érdekelte és szó nélkül elfogadta a meghívásom. Azonban arra lettem figyelmes, hogy semmi pénz nincs nálam. Káromkodtam magamban egy sort, reméltem, hogy nem hallott belőle semmit.

-Felmegyek pénzért. –Mondtam egyszerűen. Szerettem volna, ha elkísér, de ő maradni akart, mondván, hogy ő tud várakozni, tehát el sem mozdul. Nem tudtam vele mit kezdeni, végül is nem erőltethetem, hogy jöjjön velem. Én siettem, amennyire csak tudtam, viszont a szobámban nem volt semmi költőpénz. Megnéztem Niallnél, hátha ő még nem költötte el a zsebpénzét. Turkáltam egy kicsit a cuccai között, de semmi pénzszerűséget nem láttam ott, pedig már jó ideje fent voltam. Ha így folytatom, akkor megunja a várakozást és lelép, semmi esetre sem akartam, hogy ez így történjen, tehát igyekeztem. Az volt a gond, hogy anyáék szobájához nem volt kulcsom, de eszembe jutott, hogy a recepción elkérhetném, mivel mindegyikből kettőt tartanak a vész esetén. Gyorsan lementem, bemondtam a számot, azonban nem nagyon akarták odaadni.

-Minek az neked? –Kérdezte utálatosan a recepciós nő, nem is csodálkozom, mert megkeseredett vén boszorka. Biztos, hogy ötven már elmúlt.

-Mert a szüleim elmentek és be akarok valamiért menni. Miért kell magyarázkodni? –Akadtam ki, továbbra is vártam, hogy adja oda. Húzta a száját, mégis leakasztotta onnan a kulcsot és a kezembe nyomta.

-Na végre! –Vetettem oda flegmán, majd el is húztam gyorsan, nem vártam meg a reakcióját, de valami olyasmit mondhatott, hogy hozzam vissza minél előbb. Rohantam, szinte már remegett a kezem, ezért nagyon nehezen tudtam kinyitni az ajtót, de végül sikerült. Átnéztem mindent, de sehol sem találtam pénztárcát, hogy is gondolhattam volna, hogy majd anélkül mennek el? Kizárt dolog. Visszazártam az ajtót, majd visszavittem a kulcsot. Ismét lementem a partra, ahol a lány már várakozott, vagyis mind idáig azt hittem, mivel már nem volt ott.

-Ezt nem hiszem el, nem tudott várni. Hogy lehetek ekkora hülye? –Duzzogtam magamban. Kissé elkeseredtem, pedig nem lett volna szabad. Ledobtam magam az egyik székre és egy darabig úgy is maradtam.

Niall szemszöge

Miután Louis úgy gondolta, hogy lelép, mert feleslegesnek érezte magát közöttünk, elhatároztam, hogy újra felépítem George-al való barátságomat, hogy innentől kezdve semmi se legyen akadály, még a távolság sem. Már a 21. százasban élünk, létezik chatelés is, tehát azt választottuk. Igaz, hogy a netes kapcsolat teljesen más, mint a személyes, de a semminél mégiscsak jobb, ha már több kilométerrel arrébb kell, hogy éljünk egymástól. Elhatároztam, hogy amint nagykorú leszek, Angliába költözöm, semmi sem fog megakadályozni és elsősorban persze George miatt. Nem tudom, ő hogy vélekedett erről a dologról, viszont korai lett volna erről beszélni ebben a pillanatban, mert ez még messze van kissé. Eszembe jutott az is, hogy elég lenne megvárni, amíg Louis eléri azt a bizonyos kort és akkor magával tudna vinni. Azonnal kivertem ezt a fejemből, mert ez még messze volt, azonban már voltak terveim.

-Szeretnék neked valamit mutatni. –Mondtam és a barátság karkötőre gondoltam, még jó, hogy magammal hoztam. Tényleg nem gondoltam volna, hogy összefutunk ennyi idő után teljesen véletlenül.

-Mit? –Kíváncsiskodott.

-Gyere és megmutatom. Addig legyen meglepetés. –Közöltem vele örömmel, majd megindultam a szálloda felé, mivel a karkötő a szobában volt. Ő követni kezdett és lassan már egymás mellett sétáltunk, viszont nem szóltunk az út alatt egymáshoz. Lifttel mentünk fel a harmadik emeletre, mivel ott volt a szobánk. Kinyitottam az ajtót és mikor a táskámhoz értem, láttam, hogy fel van túrva az egész. A ruháim fele a földön hevertek, egészen biztos, hogy nem hagytam így, mivel a rend híve vagyok. Louis viszont nem, így csakis ő lehetett, de mégis hogy jön ahhoz, hogy turkáljon a cuccaim között. Ezért le fogom szidni, mert az engedélyem nélkül tette és én sem nyúlok hozzá az övéhez szó nélkül. Bár tuti nem venné észre, akkora kupi van nála.

-Fenébe. –Duzzogtam. George megszeppenten állt mellettem, mint aki nem mer megszólalni, olyan benyomást keltett. Előtte is ilyen volt, de nem ennyire. Teljesen megváltozott, olyan visszahúzódó lett, sosem volt ilyen, igaz, hogy akkor még nagyon kicsik voltunk. Minden más volt.

-Miért vagy ilyen szótlan? –Tértem rá a lényegre, eddig is megakartam kérdezni, de most tűnt nagyon félénknek.

-Hogy érted ezt? –Kérdezte halkan.

-Tudod te is, amióta kettesben maradtunk, alig van témánk és a régi emlékekhez alig fűzöl valamit hozzá. –Közöltem vele a gondolataimat, remélem nem bántottam meg vele. De ha egyszer ez volt az igazság? Ő csak vállat rándított, még arra sem volt képes, hogy hozzászóljon. Mintha nem érdekelné ez az egész, nem izgatná a barátságunk.

-Most ez mi volt? –Faggattam tovább, kezdtem nagyon mérges lenne, illetve a türelmemet is elvesztettem, de még visszafogtam magam, hogy ne kiabáljam le a fejét.

-Nem tudom. Most meg mi bajod? –Kérdezte megszeppenve. Talán, mert nem érdekli az egész, nem is olyan, mint régen, nem lehet vele beszélni. Elég indok ez szerintem. Gondolkoztam, hogy mit is mondhatnék neki, mert nem akartam még jobban elijeszteni.

-Semmi. –Ráztam a fejem.

-Bocsánat.

-Nincs gond.

Nagy nehezen megtaláltam a karkötőt és George kezébe nyomtam.

-Emlékszel még erre? –Kérdeztem lelkesen, ő lefelé nézett, pont a karkötőn tartotta a szemét. Egy darabig elgondolkodott, majd felemelte a fejét és a szemembe nézett.

-Persze, hogy ne emlékeznék? Nekem is megvan, csak sajnos otthon hagytam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy találkozni fogunk. –Mondta halkan.

Eltelt egy nap, George-ék már utaztak is haza, hát sajnos nem volt sok időnk egymásra, de legalább megtaláltuk a másikat, így egészen biztos, hogy nem szakadhat meg a kapcsolat, ahogy óvodás korunkban történt. Hosszú idő esett ki, mindketten megváltoztunk, semmi sem volt olyan, mint régen. Elbúcsúztunk tőle, de hogy őszinte legyek, nem nagyon fog hiányozni és csak Louissal tudtam megbeszélni ezt. Elmeséltem neki, hogyan is viselkedett.

-Ugye, hogy fura? –Végül rákérdeztem, hogy kikérjem a véleményét. Ő elgondolkodott, majd így szólt.

-Dehogynem, amikor találkoztam vele, akkor sírt. Biztos, hogy történt vele valami, de nem tudtam belőle kiszedni, hogy miért volt akkor szomorú. –A szavai megleptek, nem gondoltam volna, hogy sírt is. Érdekes, hogy eddig nem említette, csak akkor, amikor elmeséltem neki mindent. Louis is furcsán viselkedett, mintha tetszeni akart volna valakinek. Reggel el is ment vásárolni új ruhákat, persze a pénzt apa adta neki. Nem tudom milyen cuccokat vett, de kíváncsi voltam rá nagyon.

-Ma este jól kell kinéznem. –Szólalt meg kis idő után, miközben a tükör előtt állt és magát nézegette. Tényleg szokatlan volt ez tőle, nem így szokott viselkedni. Gyanítom, hogy találkozott egy lánnyal, de ennek könnyen utána járok, ha esetleg tagadni akarja.

-Miért is? –Kérdeztem gyanítva.

-Csak úgy, mert már ideje lenne adnom magamra. –Mondta nyugodtan, de biztos voltam benne, hogy egy lány van a dologban.

-Csak nem randira készülsz? –Tértem rá a lényegre. Hirtelen rám nézett, mint aki meglepődött volna. Talán nem tetszik, hogy rájöttem, mire készül. Engem nem vehet palira.

-Jaj te! Már képzelődsz is! –Mondta, de láttam, hogy majdnem elnevette magát. Nem érdemes faggatni, legjobb lesz, ha titokban követem és lesi fotókat készítek róla, pontosabban róluk.

-Inkább megmutatom, miket vettem. –Kezdett bele, és már nyúlt is a szatyor után. Én csak kíváncsian bámultam az előbb említett tárgyat és láttam, ahogy előhúz belőle egy lila farmert, ami körülbelül térdig ér. Majdnem elröhögtem magam, de visszatartottam, nehogy megbántsam vele Louist. Persze, ezen zöld halvány csíkok is kaptak szerepet és ehhez akart felvenni egy kékes árnyalatú kockás inget. Itt már nem tudtam magamban tartani a röhögést, azon nyomban kitört belőlem, amikor a második ruhadarabot is megláttam.

-Most meg mi bajod van? –Komolyan nem értette, hogy min kacagok olyan jót. Ennyire ízlésficama van, hogy észre sem veszi?