9. rész - Megy az élet

Már tegnap hozni akartam a részt, de nem volt időm rá, így mára halasztottam. Továbbra is örülök a komiknak, a feliratkozóknak és a pipáknak. Újabb 5 ember iratkozott fel, mert már 54-en vagytok. Gyülekeztek, aminek szintén nagyon örülök. Nem gondoltam volna, hogy ennyi mindenkinek tetszeni fog a történet. Most viszont jó olvasást, hagyjatok magatok után nyomot. 

Louis szemszöge

Mikor George elmondta a teljes nevét, kissé ledöbbentem, mivel eléggé ismerős volt, de kicsit gondolkodnom kellett ahhoz, hogy rájöjjek. Biztos, hogy régebben ismertük egymást, aztán észbe kaptam, mert közben eszembe jutott, hogy Niall óvodáskori barátját is George-nak hívták, csak ugye a családi neve nem ugrott be. Ezek szerint ő is pont ezért fagyott le az előbb és kezdett el gondolkodni.

-Tehát mi valamikor ismertük egymást. –Mondtam határozottan.

-Igen, még nagyon régen. Már alig emlékszem rátok, de nekem Niall volt a legjobb barátom akkoriban, hiába a távolság. –Felelte kissé szomorúan. Eszembe jutott, amikor indulás előtt Niall el volt miatta keseredve, és ugyanezt láttam a másik fiún is, tehát kölcsönös egymás iránt az érzésük. Ennek kifejezetten örülök, mert most egymásra találtak újra, mintha a sors akarta volna így. Biztos, hogy nem véletlen történt.

Hamarosan odaértünk a szállodához, siettünk fel a szobába, George nagyon izgatottnak tűnt, gondolom Niall miatt. Biztos nagyon várhatta, hogy ismét lássa. Kiderült, hogy Niall nem jött vissza, a telefonunkat meg nem vittük magunkkal, nehogy ott ellopják, így hát annak sincs esélye, hogy megcsörgessem. Indulhattunk keresni, és úgy gondoltam, hogy anyáéknak jobb, ha nem szólok róla, mert még én leszek a rossz, hogy nem vigyáztam rá. Pedig csak két év van köztünk.

-Nem jött vissza. –Fordultam kétségbeesetten George felé.

-Akkor keressük lent tovább. –Felelte.

-Menjünk! –Adtam az utasítást és már indultunk is.

Niall szemszöge

Louis eltűnt, pedig már átkutattam az egész partot, a cuccost meg végig cipelnem kellett, nem hagyhattam ott felügyelet mellett. Mégis merre mehetett és miért nem szólt? Sosem csinált még ilyet. Kezdtem aggódni, már arra is gondoltam, hogy beúszott és megtámadta egy cápa, na de azonnal el is hessegettem ezeket a gondolatokat a fejemből, ilyen nem történhet vele, azt nem bírtam volna ki. Vajon most ő is keres engem? Aggódik értem? Ha nem történt vele semmi, akkor lehet róla szó és nagyon is reméltem, hogy így van. Visszamentem a törzshelyünkre, visszapakoltam a cuccokat és leültem a törölközőre, majd elmerengtem a gondolataimban. Először is eszembe jutott a múlt és közben George is. Nagyon érdekelne, hogy mi van most vele, végig ezen járt az eszem és többször is kívántam már, hogy találkozzam vele egyszer. Ha nem is idén, akkor a jövőben valamikor. Ő hogyan viszonyulna hozzám ennyi idő után? Aztán rádöbbentem, hogy minek is gondolkodom ezen, mivel nagyon kicsi az esély, hogy csak úgy véletlen összefutunk majd valahol. Kár volt ezen agyalni, elment vele legalább fél óra, mikor mást is csinálhattam volna, viszon Louis nélkül semmihez sem volt kedvem. Az aggódás is lehangolt, nem tudok addig megnyugodni, amíg elő nem kerül, és apáékhoz nem állíthatok úgy be, hogy nincs sehol. Halálra aggódnák magukat.

A gondolataimból az zökkentett ki, hogy valaki a szememre tette a kezét, hogy eltakarja vele. Hirtelen nagyon is megijedtem, mert azt sem tudtam mi történik, de aztán leesett, hogy ez csak Louis lehet, minden aggodalom elszállt, végre megkerült. Nem szólalt meg, ezért én megfogtam a kezét, hogy levehessem a szememről, hogy lássak is valamit.

-Louis! –Kiáltottam a nevét, ekkor végre elengedett és hátranéztem, hogy lássam. Azonban nem az a személy állt előttem, akire számítottam, hanem egy idegen srác, legalábbis számomra ismeretlen volt. Lefagyott a mosoly a számról és kicsit csalódott is lettem.

-Te meg ki vagy? –Kérdeztem meglepetten, majd felálltam a homokból, hogy vele szembe álljak.

-Nem is emlékszel rám –Meglepett arcot vágott. Mégis honnan a fenéből kellene rá emlékeznem? Még csak nem is ismerős.

-Őszintén szólva nem. Hol találkoztunk és mikor és mi a neved? –Kérdeztem kíváncsian, ő szólásra nyitotta a száját, eléggé meglepetten bámultam rá.

-Amikor kicsik voltunk, sokszor játszottunk együtt. Én George Shelley vagyok, te pedig Niall Horan, így remélem, már emlékszel. –Szóhoz sem jutottam, hihetetlen, hogy itt áll előttem, hisz pont rá gondoltam. Ez a sors játéka lehet csak. Nem ismertem meg, annyira megváltozott.

-Ezt nem mondod komolyan? Hogy találtál rám? Felismertél? –Alig tudtam beszélni a meglepettségtől, és erre az öröm is közrejátszott. Hirtelen azt sem tudtam, mi történik körülöttem, sőt azt hittem, hogy csak egy álom, amiből nem sokára fel is ébredem. Elkezdtem ez okból csipkedni magam, de semmi különös nem történt, tehát valóság.

-Én is nagyon meg vagyok lepve, hogy rád találtam. Igazából a tesód, Louis jött oda hozzám, ő sem ismert meg, de amikor bemutatkoztunk egymásnak, akkor tűnt fel, majd mondta, hogy te is itt vagy. –Közölte lelkesen, láttam a szemeiben az örömöt, és én pont így éreztem, tehát kölcsönös volt. Még csak az érdekelne, hogy emlékszik-e a barátság karkötőre. Gyerekesen hangzik, de számomra akkor is fontos volt.

-Tehát akkor Louis veled van? –Egyelőre ő volt a fontosabb, hisz aggódtam miatt, már megfordult az is a fejemben, hogy meghalt. Mindig is bíztam benne, hogy ez hülyeség, és lám nem is következett be. Megháláltam az Istennek, hogy épségben előkerült az imádott testvérem. Igenis a testvéremnek tekintem őt, még akkor is, ha semmiféle vérrokonság nincs köztünk, csak annyi, hogy az én apám elvette az ő anyját.

-Igen, csak elbújt. Szólok neki. –Mondta nevetve, majd szaladni kezdett. Nem mentem utána, mert olyan hirtelen történt ez az egész, hogy csak nehezen tudtam felfogni ezt az egészet. Vártam, amíg Louis elő nem bukkant, és amikor ez megtörtént, nyakába borultam örömömben. Bizonyára nagyon meglephettem ezzel a tettemmel, de amikor kettesben maradtunk, sokszor hoztuk az érzelgős formánkat.

-Csak, hogy előkerültél. –Motyogtam, és mivel a szám az ő füle mellett volt, egészen biztos, hogy hallotta.

-Én is mondhatnám ezt neked, halálra kerestelek! –Állított maga elé szembe, miközben a kezeit a vállaimon tartotta és mélyen a szemembe nézett.

-Komolyan? –Lepődtem meg. Mivel azt hittem, hogy történt vele valami.

-Igen, és tudom, hogy az én hibám, mert nem szóltam neked, hogy pisilni megyek. Ott találkoztam George-al. –Közölte, kissé felemelte a hangját, de nem haragosan, hanem, mert kicsit ideges volt a történtek miatt, azonban mostanra mindketten megnyugodtunk.

Louis szemszöge

Talán jobb lesz Niallt és George-t kettesben hagyni, én feleslegesnek éreztem magam közöttük. Hiszen ők régen legjobb barátok voltak, azonban most nem tudtam, hogy lesz a viszony közöttük.

-Azt hiszem én mentem. –Szóltam oda nekik.

-Most meg mi van? Miért mész? –Állított meg Niall, de nem akartam az ő társaságukban lenni. Nem azért, mert ne kedveltem volna George-t, hanem mert nem igazán éreztem jól magam, amikor ő ott van.

-Szerintem az lenne a legjobb, ha kettesben maradnátok, mert egy harmadik ember mindig kilóg a sorból. –Közöltem, és meg sem vártam a válaszát, már indultam is. Így most már nem fogunk aggódni a másikért, nem úgy, mint az előbb.

-Hol leszel? –Kiabált utánam. Én megfordultam aztán.

-Fent a szállodában. Ti?

-Fürdünk egyet, aztán feljövünk hozzád. –Felelte, majd el is köszöntünk egymástól. Mentem a szálloda felé, bekopogtam anyáékhoz, de nem nyitottak ajtót, ezek szerint elmentek valamerre, tehát a mi szobánkhoz igyekeztem. Az ajtón találtam egy cetlit: „Lementünk a partra, ne keressetek minket, este vacsoránál találkozunk. Már nem sokat kell várni, tudjátok, hogy nyolckor az ebédlőben eszünk. Üdv: Bobby és Johanna. Legyetek jók!”

Akkor ezek szerint délutánra egyedül maradtam, tehát aludhattam egy jót. Bementem, majd bedőltem az ágyba, kicsit fáradtan éreztem magam, mert a repülőn alig lehetett aludni. Hamar lecsukódott a szemem, majd álomba merültem. Amikor felébredtem, hirtelen felkaptam a fejem, mert semmi időérzékem nem volt, féltem, hogy már este van és lemaradok a vacsoráról. Ránéztem az órára, láttam, hogy még csak öt óra van, de jobbnak láttam felkelni, mert kedvem támadt egyet a tengerparton sétálni egymagam. Átöltöztem, bezártam az ajtót és indultam is. Papucsot nem vittem, mert minek is az nekem, mikor mezítláb legjobb lenni. Amúgy is utálom, amikor van valami a lábamon, anya már sokszor rám szólt, hogy bele fogok lépni valamibe. Ahhoz képest még egyszer sem történt meg, és biztos vagyok benne, hogy nem is fog.

Már egy jó ideje sétáltam a homokban, amikor szembejött velem egy kisebb társaság, voltak közöttük lányok és fiúk is és körülbelül velem egyidősek lehettek. Viszont arra legkevésbé számítottam volna, hogy az egyik fiú szándékosan belém jött, hogy majdnem elestem.

-Miért nem nézel az orrod elé? –Kiabáltam neki, ekkor a másik hátulról fellökött, hogy a homokba estem. Nevetést hallottam hátulról. Nem tudtam miért jó az, ha szekálják a másikat, ráadásul ismeretlenül. Nem értettem semmit a beszédükből, tippem szerint olaszul beszélhettek. Talán jobb is, mivel úgy voltam vele, hogy gyorsan le kell innen lépnem. Felálltam, amilyen gyorsan csak tudtam, és futásnak eredtem, de még mindig hallottam a háttérből a nevetésüket. Nem érdekel, ha gyávának tartanak, vagy gyökérnek, mivel nem volt kedvem egy olasz társasággal veszekedni, főleg, hogy nem is értettem őket.

Leültem egy asztalhoz a büfé elé, hogy pihenjek és kikapcsolódjak egy kicsit. Azonban nem sokkal később valaki megzavart. Az olasz beszédére lettem figyelmes, ekkor hirtelen megijedtem, majd azon nyomban ránéztem. Egy fekete hajú szépség állt előtte, pontosan tudtam, hogy az előző bandából való. Szerencsére a többieket maga mögött hagyta, aminek kifejezetten örültem, de talán jobb lett volna, ha ő sem jön ide hozzám. Viszont a mosolyának nem tudtam ellenállni, alig bírtam levenni róla a szememet, illetve a testéről sem, ami nagyon formás volt. Látszott, hogy karbantartotta magát és rendszeresen edz.