15. rész - A búcsú

Itt vagyok ismét, remélem ez is elnyeri a tetszésetek. Örömmel látom, hogy most nőtt az érdeklődést és köszönöm a 24 pipát az előző részhez és az újabb négy feliratkozót, mert már 67-en vagytok. Ez eddig a legsikeresebb blogom, nem gondoltam volna, hogy valaha egy blogom ennyi feliratkozóval büszkélkedik majd. Jó olvasást kívánok, és remélem hagytok magatok után nyomot.

Louis szemszöge

2009. július 12.

Eltelt egy fél év a lábtörésem óta, már szinte el is felejtettem, hogy valaha kórházban feküdtem miatta, mert ugyanúgy tudtam menni, mint előtte. Sok minden történt azóta, én megbuktam a suliban, Niall viszont szinte kitűnő lett annak ellenére, hogy anya és Bobby válnak. Egyébkén anyával elköltöztünk egy másik lakásba, de a városon belül maradtunk, hogy ezt a tanévet kijárjam. Így szerencsére sokat tudtam találkozni Niallel, még ha titokban is, mert anya eltiltott tőle, mert szerinte rossz hatással van rám és csak belevinne minden rosszba. Tudom, hogy nem ez az oka, egyszerűen irritálja, ha vannak barátaim, mert a többiektől is eltiltott. Suli után azonnal hazakellett mennem, és sehová sem mehettem az engedélye nélkül. Egyedül sehová sem engedett el, tehát ki kellett játszanom, azt hazudtam mindig, hogy korrepetáláson ott kellett maradnom, persze azt el is lógtam és csak az évvégén derült ki, amikor az osztályfőnök elmondott mindent. Most, hogy megbuktam, még jobban haragszik rám és elakar költözni, tehát már a barátaimat sem láthatom többé.

-Mégis hová költözünk? –Kérdeztem unott fejjel.

-Hazamegyünk Angliába. –Közölte vigyorogva, mintha ez annyira jó lenne. Lehet, hogy neki az, engem nem izgat.

-Én inkább maradnék. –Mondtam ugyanolyan unottan, nem volt kedvem anya társaságához, mert egyre elviselhetetlenebb.

-Dehogy maradsz itt! –Vágta rá, majd nyúlt a tévé kapcsoló felé, ekkor ránézek az órára, ami öt órát mutat, tehát kezdődik a nyálas sorozata, amitől szintén a falat tudnám kaparni. Elvonultam a szobámba és bekapcsoltam a zenét, hogy még véletlenül se kelljen hallgatnom azt a szennyet, nem értem anya mit szeret az ilyen ócska sorozatokban, amiket Latin-Amerikában gyártanak. Felmentem msn-re, hátha fent van Niall és szerencsére be is jött, tehát azonnal ráírtam, azonban kicsit több időt kellett várni, mire visszaír.

-Cső, tesó! –ír vissza tíz perc múlva.

-Mizu? –Kérdezem a szokásos kérdést.

-Semmi. Veled?

-Unalom van, anyám odaragadt a tévé elé, most megy a sorozata. –Lezajlott a tipikus chat-es beszélgetés, utána már a lényegre tértünk, azonban ez az elejéről sosem maradhatott el és ezt meg is jegyeztük magunknak régebben.

-Anya közölte, hogy elköltözünk, valahogy meg kéne akadályozni. –írtam.

-Ez gáz, de mit tehetsz ellene? Semmit, tesó? Sajnálom, nekem nagyon fogsz hiányozni. –írta, és miközben olvastam a sorait, rám tört a síró görcs. Próbáltam azt visszatartani, azonban feleslegesnek éreztem, mert úgysem lát senki, de azért tartottam attól, hogy anya rám nyit.

-Igazad van. –Reagálom le.

Egy darabig nem írtunk egymásnak, nekem amúgy is mindentől elment a kedvem. Az ágyamra dobtam magam és a párnába fúrtam az arcom, majd kieresztettem a gőzt. Közben hallottam, hogy Niall írt, de nem figyeltem már, nem érdekelt semmi sem, csak az, hogy sírjak. Nem tudom miért, de egyre hangosabb voltam, szinte már hisztiztem, pedig nem akartam. Csak azt értem el, hogy anya benyisson, de már ez sem érdekelt.

-Mi van veled? Miért bömbölsz ennyire? –Kérdezte csodálkozva, a tévé hangja beszűrődött a szobába. Én nem válaszoltam neki, hiszen ő okozta nekem a szomorúságot már évek óta, de csak most jött ki rajtam igazán. Éreztem, hogy besüppedt mellettem az ágy, tehát leült mellém, majd a fejemre tette a kezét és megsimogatta.

-Ne sírj már, hidd el, jól fogod magad érezni az új helyen is. –Próbálkozott, de ez nem minden esetben sikeres, figyelmen kívül hagytam, majd csak elmegy. Arra viszont várhattam volna, mert negyed óra után is mozdulatlanul ült mellettem, én meg már majdnem megfulladtam a párna alatt és Niall egyfolytában üzent.

-Menj már innen! –Kiabáltam, majd felkeltem és a gépemre néztem, majd elolvastam, amiket Niall írt. Szinte csak azt kérdezte, hogy itt vagyok-e, hol vagyok, mivel semmire sem reagáltam, azonban mire visszaírtam volna, már eltűnt.

-Bocsi, hogy nem írtam, de anya kikészített. –írtam, majd kiléptem. Megfogja kapni, amikor belép.

-Miért viselkedsz így? –Kérdezte anya aggódva. Most bezzeg érdeklem, de amikor nem sírtam, akkor felém sem nézett és csak az ő akarata volt a fontos. Hogy én mit szerettem volna, az nem érdekelte, csak csináljam azt, ami neki jó és ez az évek elteltével egyre rosszabb lett csak.

-Még kérded? –mondtam felháborodottan, ő meg csak nézett. Komolyan nem vette még magát észre? Ezek szerint nem.

-Tudom, hogy hibáztam és helyre szeretnék hozni mindent, azt akarom, hogy jó legyen a kapcsolatunk újra. Tudom, hogy én rontottam el és kérlek, bocsáss meg. –szinte már könyörgött, de miért csak most veszi észre, amikor sírni látott. Nem válaszoltam neki, csak vártam, hogy menjen ki.

Eltelt két hét, tehát elérkezett a költözés ideje is, amit nagyon nem vártam. Viszont Niall szervezett nekem egy búcsú estét, ahol ott lesz mindenki, aki számított. Anyával még nem beszéltem meg az estét, de ezt a lehetőséget nem veheti el tőlem, mert ma láthatom utoljára őket. Ha egyáltalán valaha találkozom még velük, az biztos nem mostanában lesz. Hamarosan reggelihez ültünk, itt szándékoztam neki szóba hozni a témát, bár egy kicsit izgultam miatta, hogy mit fog hozzá szólni.

-Anya, kérhetek valamit? –Kérdeztem félénken, miközben megfogtam a kenyeremet és a számhoz emelte.

-Persze, nyugodtan. –Felelte és beleivott a kakaójába. Utána egy perc csend következett, körülbelül ennyi idő kellett, hogy összeszedjem magam. Vettem egy nagy levegőt, majd szólásra nyitottam a szám.

-Niall csinált nekem egy búcsúestét, ahol az összes haverom ott lesz, aki számított és szeretnék arra elmenni. –A végére egy kicsit elhalkultam, talán az izgalomtól, mert a szívem is hevesebben dobogott. Mikor befejeztem a mondandóm, a tányérom szélét piszkáltam és anyára szinte rá sem mertem nézni, amíg nem válaszol.

-Persze, hogy elmehetsz! –Ez kissé meglepett, hangjában érezhető volt a mosoly és a kedvesség. Ebben a két hétben akkorát változott, hogy alig ismertem rá a saját anyámra. Érdekes, hogy azóta volt ilyen, amióta a szobámban sírtam és rám nyitott.

-Komolyan mondod? –kérdeztem rá, hogy biztos legyek benne, hogy nem csak viccel-e, de nem így volt, egyből beleegyezett. A feltétele csak annyi volt, hogy vigyázzak magamra nagyon és ne igyak túl sokat.

-Amúgy hol lesz ez a buli?

-Nialléknél, ahol régen is laktunk.

-Akkor jó, legalább biztonságban tudhatlak. –téma lezárva, most már egészen biztos, hogy ott leszek. Felhívtam Niallt, hogy vele is tudassam a jó hírt, ő ugrándozott örömében. Én is örültem, de nem volt szokásom ilyen módon kimutatni, inkább csak mosolyogtam.

Niall szemszöge

Nagyon megnyugodtam, amikor Louis közölte, hogy az anyukája szó nélkül elengedte őt a ma esti búcsú bulira. Azért ezt tényleg gonoszság lett volna megvonni tőle, ha már el kell költöznie. Ez az este elég szomorú lesz, és attól félek, hogy elfogom magam sírni a búcsúnál. Apával már mindent előkészítettünk és, ha minden igaz, akkor este nyolcra itt lesz mindenki, innentől kezdve már a vendégvárás következett. Nem leszünk túl sokan, körülbelül tízen, mert inkább csak a szűk haveri kört hívtuk meg. Az én legjobb barátaimat és az övéit. Louis volt az első, aki megjött, már háromnegyed nyolckor itt volt.

-Szia Niall, már alig vártam, hogy lássalak. –szorosan magához ölelt, hogy még levegőt is alig kaptam. Természetesen viszonoztam, de én hagytam levegőhöz jutni.

-Örülök, hogy itt vagy, és remélem, nem ma látjuk utoljára egymást. –mondtam kicsit szomorúan, ő csak bólogatott. Hamarosan megérkeztek a többiek is, utána elkezdődhetett a buli. Mi kint voltunk az udvaron, apa meg bent tévézett, mert nem akart minket zavarni. A programok meg a játékok mellett elmaradhatatlan volt a pia is, mert anélkül a buli az nem buli. Apa annyira nem támogatta, de ha mértékkel iszunk, akkor jöhet és megígértem, hogy senki sem fog berúgni. Csak egy kicsit csiccsentettünk be, de azért még mindenki magánál volt. Lassan éjfélt ütött az óra, a játék helyett inkább csak nevetgéltünk és hülyéskedtünk minden gondot elfelejtve, még az is kiment egy ideig a fejünkből, hogy Louist talán most látjuk utoljára, de én még reménykedem, hogy nem romlik meg úgy a kapcsolat, mint George-al.

Nem sokkal később apa jött ki, talán már lejárt az időnk, de reménykedtem, hogy talán más okból látogatott ki az udvarra.

-Fiúk! Már éjfél van, lassan ideje hazamenni mindenkinek! –mondta, majd összecsapta a két tenyerét. Ezek szerint vége a bulinak.

-Búcsúzzatok el Louistól. –utasított, majd leült a kerti székre. Louis közelebb lépett hozzám, ezért én is hozzá.

-Akkor eljött ez a pillanat is, amire nagyon nem vártam. Te voltál az egyetlen testvérem, még ha csak mostohák voltunk. Remélem, még látjuk egymást. –mondta elfojtott hangon, majd magához ölelt. Annyira szomorú volt ez a pillanat, hogy én is elérzékenyültem, tehát kiengedtem a gőzt, ahogy ő is. Odapillantottam a többiekre is, ő szemük is megtelt könnyekkel. Hát igen, a búcsú mindig fájdalmas, de azt mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Arra kíváncsi leszek.

-Nekem is hiányozni fogsz. Először Greg-et vesztem el, most meg téged. Úgy látszik, nekem ez van megírva. –súgtam a fülébe bőgve. Ezután odafordult a többiekhez is.

-Ti is hiányozni fogtok, a barátaim voltatok, vagyis még vagytok, mert bízom benne, hogy valaha találkozunk még. Ha lesz rá lehetőségem, akkor eljövök ismét ide. –mondta, majd ismét elsírta magát, utána apához közeledett.

-Köszönöm, hogy apám helyett is apám voltál. –majd megölelte őt is. Apa is elérzékenyült. Nagyon szomorú este volt ez a mai, elbúcsúztunk Louistól, de nem tudni, hogy örökre vagy sem, de optimistán állok a dolgokhoz.