14. rész - Váratlan baleset

Megjöttem az újabb résszel és örömmel látom, hogy visszatért az érdeklődés, remélem továbbra is így lesz. Hagyjatok magatok után nyomot minden esetben, ha elolvastátok. Ha épp nem tudtok komizni, akkor lehet pipálni. Csak egy gombnyomás. Köszönöm a két új feliratkozót, így már 63-an népesedtek a blogomon. El sem hiszem, nagyon sokat jelent ez nekem. Jó olvasást!

Louis szemszöge

Nem igazán jött össze ez a megszökés, mivel leszakadt alattam egy faág, és a földön kötöttem ki. Eléggé magasról estem, nagyon fájdalmas volt az érkezés, fel sem tudtam kelni. Anya odaállt felém és már készült leszidni, amikor Niall közénk állt és mindent bevallott neki. Vagyis azt, hogy az ő ötlete volt az egész, és ő beszélt erre rá engem. Nem akartam, hogy anya megbüntesse őt, de ehelyett adott Niallnek egy nagy pofont.

-Ezt most miért? –Kérdezte elfojtott hangon Niall. Anya még soha nem emelt kezet rá, csak rám, de ekkorát még én sem kaptam tőle. Mi üthetett belé?

-Bajba akartad sodorni Louist! Tudod nagyon jól, hogy beteg és nem engedtem el sehová. Mindig is rossz hatással voltál rá, de már várom azt a napot, amikor elvihetem innen jó messzire. –Kiabálta anya Niall szemébe, én meg alig mertem odanézni, a sírógörcs kerülgetett, mert tudtam, hogy lassan Niall már nem lesz a közelemben, mert anya és Bobby válnak, mi meg elköltözünk innen. Ezt is Nialltől kellett megtudnom.

-Bocsánat, többé nem fordul elő. –Nézett végig anyán, aztán szólt a barátainak, hogy indulhatnak. Mikor már fordult volna meg, anya megfogta a karját, hogy visszatartsa.

-Nem mész sehová, amíg apáddal nem beszéljük meg ezt! –Kiabálta anya neki, Niall kissé megszeppent. Ezután a haverjaihoz fordult és elzavarta őket.

-Niall sehová sem megy, menjetek haza, fiúk! –Viszonylag nyugodtan beszélt hozzájuk, nem úgy, mint Niallhez. Elkeserített a dolog, én magamat hibáztatta érte, amiért belementem ebbe az egészbe, ha nemet mondok, akkor Niall elmehetett volna bulizni a haverjaival. Mind az én hibám, mert minden hülyeségre hagyom magam rábeszélni, ezt nagyon utáltam magamban. Anya beráncigálta Niallt, engem meg otthagyott a földön. Nem mertem neki szólni, mert ha ideges és hozzászól valaki, annak leharapja a fejét, illetve minden apróságon hamar felhúzza magát. Régen nem ilyen volt, nem értem nála ezt a változást. Talán a válás, és a sok veszekedés Bobbyval, lehetséges, hogy emiatt ilyen ingerült mostanában. Próbálkoztam felállni, de sehogy sem ment, mert nagy fájdalmaim voltak, de senki sem látott, így nem is tudtak segíteni sem.

Niall szemszöge

Ezt jól elszúrtam, nem kellett volna Louist belekevernem, mert akkor most bulizhatnék, helyette egész este a szobámban kuksolhatok és persze az én hibámból. Louistól nem követelhetek magyarázatot, ő amúgy sem akart jönni, csak a kedvemért tette meg, erre meg ez lett a vége.

Johanna a karomnál fogva rángatott be, azt bezzeg nem vette észre, hogy Louis nem tudott onnan felkelni. Hiába próbáltam szóba hozni, egyszerűen nem engedett szóhoz jutni, nem akart engem hallgatni, erőltette, hogy ne szólaljak meg.

-Most szépen elbeszélgetünk apáddal! –Mondta keményen, közben vicsorított is, mint egy boszorka. Apa erre a zajra azonnal meg is jelent.

-Mi ez a hangzavar? –Kérdezte meglepődve, majd ugyanígy nézett rám, mivel már egy ideje elköszöntem tőle.

-De te nem a barátodnál vagy? –Kérdezett rá. Szólásra nyitottam volna a szám, de Johanna közbevágott, nehogy megtudjak szólalni.

-Beleakarta keverni Louist, az ablakon keresztül akarta megszöktetni, mikor világosan megmondtam, hogy Louis nem mehet sehová, mert nincs jól. Nem tűröm, hogy a fiad belekeverje Louist a rossz dolgokba! –Kiabálta Bobby arcába, ezzel kifejezve a nem tetszését. Legjobbnak láttam, ha hallgatom, tisztában voltam vele, hogy az egész az én hibám és büntetést érdemlek.

Apa a fejét rázta és nagyon mérgesen tekintett rám, ekkor lehajtottam szégyenemben a fejem.

-Bocsánatot szeretnék kérni, tényleg hülyeség volt. –Ismertem el a hibám elfojtott hangon, ezzel elcsesztem az egész estémet. Akkor majd Louissal töltöm el majd az időmet és, ha szüksége van rá, akkor megvigasztalom.

-Még annyi, Johanna, hogy Louis kint fekszik a hidegben, mert nem tud felállni, tehát ennyit arról, hogy milyen jó anya vagy. –Vetettem a szemére a kemény igazságot elfelejtve a következményeket. Egy kéz csattant az arcomon, valami ilyesmire számítottam és ez már a második. Megfogtam az arcom az érintett területen, mert kissé csípett.

-Hogy merészelsz így beszélni velem? –Visítozott a boszorka. Apa felé fordult, mertem remélni, hogy mellettem áll, bár nem sok esélyt láttam erre.

-Ezért ezt nem kellett volna, Johanna! Mi az, hogy megütöd Niallt? –Emelte fel a hangját Bobby.

-Rá férne a nevelés! Különben is én vagyok a mostohaanyja. –Vágott vissza Johanna kiabálva.

-Nem a te dolgod, Niallt én nevelem és soha sem ütöttem meg és nem is fogom. Értve vagyok? Alig várom, hogy már eltakarodj innen, egyedül csak szegény Louist sajnálom, hogy egy ilyen hárpia anyja van és apja meg nincs, mert ő sem tudott megmaradni melletted! –Kiabálta apa, már teljesen ki volt bukva. Örültem, hogy mellettem áll.

Egyszer csak egy hangot hallottunk kintről.

-Valaki segítsen, nem tudok felkelni. –Hallottuk meg a kiabálást és ez Louis hangja volt. Legalább a boszorka észrevette magát, hogy megfeledkezett a saját gyerekéről, aki ráadásul amúgy sincs mostanában jól. Az fontosabb volt neki, hogy engem megüssön és szidjon apa előtt. Johanna már rohant volna ki, de apa lefogta a kezét.

-Maradj csak itt, értve vagyok? –Hangja kissé fenyegető volt, de ez a nő megérdemelte. Ezzel apa meg is indult az ajtó felé, én utána eredtem, azonban Johanna sem maradt egy helyben, hanem jött ő is. Eléggé durcás fejet vágott, én meg majdnem elröhögtem magam, hogy ennyire felhúzta magát.

Louis ott feküdt a fa tövében, apa odarohant hozzá.

-Jól vagy? –Kérdezte aggódva.

-Nem, nagyon fáj a lábam és nem tudok felállni. –Válaszolta és már sírt is, valószínűleg a fájdalomtól.

Louis szemszöge

Úgy éreztem eltört a lábam és legalább fél órát szenvedtem kint. Minden próbálkozásom hiábavaló volt, sehogy sem tudtam lábra állni és csak nagyobb fájdalmaim lettek. Ha nem hallgatok Niallre, és nem hagyom magam befolyásolni, akkor mindez nem történik meg, és őt se büntetnék meg, illetve bulizhatna a haverjaival és nem kellene otthon maradnia. Mind az én hibám, elrontottam az estéjét. Bobby a kezébe vett és úgy vitt fel a szobámban, a vállára tettem a fejem és becsuktam a szemem.

-Mi történt ezzel a gyerekkel? –Hallottam közben anya bosszús hangját, de Bobby válaszra sem méltatta.

-Ne tegyél úgy, mintha érdekelne. –Reagált rá Niall. Igaza is van, anya mostanában nagyon fura vele, mintha már nem is léteznék a számára. Már hallottam az ajtó nyitódását, tehát már a szobámban vagyunk, ebben nem is tévedtem, mert Bobby utána le is tett az ágyra és betakart. Ekkor kinyitottam a szemem, az ablakot láttam meg először, azonban nem sokáig tartottam az említett tárgyon a tekintetem, hanem Bobbyra néztem, aki közvetlen az átlátszó üveg mellett állt. A kezében ott virított a telefon.

-Hívtam az orvosokat. –Közölte halkan. Én nem tudtam semmit sem mondani, megszólalni sem, de legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól. Lassan anya is megjelent a szobában, illetve Niall is, majd közelebb léptek az ágyamhoz.

-Jól vagy, kisfiam? –Tette a homlokomra a kezét anya, majd hirtelen elvette onnan.

-Tűzforró a homlokod. –Kiáltotta. Eddig is éreztem, hogy a lázam felmehetett, mivel rázott a hideg, mégis melegem volt. Anya nyúlt is a lázmérőért és a kezembe nyomta, de én nem csináltam vele semmit, mert azt vártam, hogy tegye be nekem, ahogy régen is. Ezzel el is értem.

Mikor a készülék csipogott, kivettem és ránéztem, 38 fokos lázam volt, tehát ezért éreztem magam ennyire szörnyen. Niall hozott nekem teát, tehát meghallotta a kérésem, igaz, hogy anyával közöltem, ezek szerint vele küldte be.

-Köszönöm! –Nyomta a kezembe, én meg beleittam.

Nem sokára kijött az orvos, ő egyértelműen megállapította, hogy csonttörésem van és beutalt a kórházba, ezért Bobby még aznap délután elvitt, jött Niall és anya is. Bent kaptam fájdalomcsillapítót, így kissé jobban éreztem már magam, majd aztán az álmosság is rám tört. Azonban előtte kaptam egy gipszet a lábamra. Niall bocsánatot akart tőlem kérni, mert úgy gondolja, hogy az ő hibájából vagyok itt.

-Nem, felejtsd el ezt, Niall! Ez az én hibám, nem szabadott volna az ablakon kimászni. –Vigasztaltam, nem tudom, hogy ez mennyire győzte meg őt, de látszólag semennyire sem.

-Én okoztam ezt neked, pontosan tudtam, hogy beteg vagy és otthon kellett volna maradnod. Ostoba vagyok. –Megfogta a kezem.

-Nem vagy ostoba és felejtsd el az egészet, úgyis visszafordíthatatlan. –Feleltem és ezentúl nem voltam hajlandó többet erről beszélni, így ő is beletörődött.

Eltelt két hét, mire hazaengedtek a kórházból, de iskolába még nem mehettem, aminek örültem is. Viszont annak az egynek nem, hogy folytatnom kellett az egész napos fekvést, csak néha mehettem ki, akkor is anya kísért ki egy sétára, a levegőre.

-Voltam bent az iskolában, beszéltem az osztályfőnököddel. –Nyitott be anya a szobámba reggel, ezzel fel is ébresztett. Ránéztem és látszott, hogy nagyon dühös, valami történhetett odabent.

-Mi történt? –Kérdeztem kómásan.

-Közölte, hogy bukásra állsz, és ha nem szeded össze magad, akkor nem fog átengedni! Én eddig erről miért nem tudtam? Bezzeg Niall majdnem kitűnő tanuló, te meg begyűjtöd a rossz jegyeket! Régen rólad lehetett volna példát venni, erre meg. Csalódást okoztál nekem! –Kiabálta, én meg már meg sem lepődtem rajta, már legalább két éve nem foglalkozom annyit a tanulással és egyre rosszabb az átlagom. Érdekes, hogy csak most tűnt fel neki.