26. rész - Rosszullét

Mint, ahogy ígértem, itt vagyok megint és nem telt el egy hónap a következő részig. Sajnos már szinte senkit sem érdekel a blog, az előzőre is csak 3 pipa jött és egy komment. Emiatt határozatlan időre szüneteltetem a blogot, mert felesleges írnom, hisz mondtam, hogy ezt csak miattatok csináltam volna. Nem akarom bezárni és abbahagyni sem, egyszer mindenképp befejezem, de most egy darabig nem lesz rész. Ha nagyobb lenne az érdeklődés, akkor tényleg írnám, hisz megígértem. 

Inkább nézzetek be a legújabb blogomba, ez egy Fizzy-s blog. Most ennek fogom szentelni a szabadidőmet. 

Louis szemszöge

Ott álltam kint a közönség előtt egy lánnyal és egyikünk ma este búcsúzni fog a versenytől. Kissé elvoltam kenődve, hiszen biztos voltam benne, hogy számomra ennyi volt, én vagyok az első kieső. Szomorúan néztem magam elé, miközben Jessica próbált vigasztalni, így hívták a vetélytársamat, aki nagyon is tehetséges volt és sokkal jobban teljesített ma este, mint én. Bár nálam ki az, aki nem volt jobb? Mindenki az volt, egy vesztesnek éreztem magam, de büszke voltam arra is, hogy egyáltalán sikerült élőadásba jutnom.

-Végül a ma este utolsó tovább jutója nem más, mint… -ekkor körülbelül egy perces csend következett, ezzel is növelve a feszültséget, de a lehető legrosszabbat teszik a versenyzőkkel, akiknek ma este eldől a sorsuk. Behunytam a szemem, közben elképzeltem, ahogy kimondják Jessica nevét, én pedig gratulálok neki, majd ölelkezünk. Nekem könnycseppek folytak le a szemem sarkából, de az a valóságban is megtörtént, nem csak a képzeletemben, ugyanis ezek a képkockák, amik bevillantak, igencsak megviselt.

-…Louis Tomlinson! –ahogy kimondták a nevem, rögtön utána le is fagytam, levegőt sem kaptam a meglepetéstől. Tehát én jutottam tovább, és alig fért a fejembe, egyszerűen nem tudtam felfogni ezt az egészet, annyira hihetetlennek tűnt. Jessica könnyes szemekkel gratulált nekem, aztán ölelkeztünk. Nagyon is sajnáltam, hogy kiesett, mert egyeseknél igenis jobban teljesített, úgy gondolom, hogy annak a beképzeld majom George-nak kellett volna ma este elbúcsúzni a versenytől. Ez így nem igazságos. Ja, hogy ő még csak párbajozni sem fog? Ha nekem is milliomosok lennének a szüleim, akkor ők is megtudták volna nekem vásárolni a műsort, de mivel nem így volt, nekem igenis keményen kellett küzdenem. Egyébként nem irigylem őt, mert én úgy voltam vele, hogy megkell dolgozni a sikerért, annak viszont semmi értelme, ha minden az ölembe hullik, ahogy George-nak is. Ezért is van elszállva magától, még a haveromat is cseszegeti, amit nem fogok hagyni. Igenis Leitgeb lett a legjobb barátom a házban, a többiekkel is elvoltam, de alig beszéltem velük, George-al meg már tudjuk mi a helyzet.

Amikor találkoztam újra a többiekkel, George szúrós tekintetét azonnal észrevettem, tisztában voltam vele, hogy nagyon nem örül, hogy én jutottam tovább. Keresztbefonta a karjait és a falnak dőlt morcosan odébb állva a többiektől. Úgy festett, mint valami kívülálló, aki nem hozzánk tartozik. A többiek természetesen örültek, vagy csak színlelték, sosem lehet tudni az igazat, arra gondoltam, hogy Jessicát mindenki jobban kedvelte nálam, de nem akarnak megbántani.

-Gratulálok, nagyon jó voltál. –jött oda hozzám Leitgeb, majd megölelt, láttam a szemeiben az őszinteséget.

-Köszönöm, és te is jó voltál. –mondtam, s viszonoztam az ölelését, közben odapillantottam George-ra, aki majd felrobbant a dühtől, a tekintete ezt árulta el róla. Próbáltam nem foglalkozni vele, csak azzal, hogy továbbjutottam és nem sokkal később anya is bejött hozzám gratulálni, aztán megölelni.

-Nagyon büszke vagyok rád. –súgta a fülembe, én meg meghatódtam, s ekkor el is sírtam magam, de próbáltam visszafojtani kevesebb sikerrel. Leitgeb közelebb lépett hozzám.

-Mi a baj? Miért sírsz? –kérdezte megdöbbenve, bizonyára azt hitte, hogy valamiért szomorú lettem, pedig ez csak a meghatódás és a boldogság könnyei, s ezt tudattam is vele.

-Semmi, csak nagyon meg vagyok hatódva, mert annyira hihetetlennek tűnik ez az egész, mintha egy álomban lennék, de hiába csipkedem magam, nem ébredek fel, mert rádöbbenek, hogy ébren vagyok. –közöltem meghatódva, alig jött ki egy hang a torkomon, ennek ellenére mégis megértették, mit szerettem volna.

-Pedig ez a valóság. –mondta anya.

-Tudom én is.

Még egy utolsó ölelés, ezután el kellett köszönnöm anyától, legalább egy hétig nem fogom látni, s még csak nem is beszélhetek vele, ugyanis le kellett adnunk a telefont és internetkapcsolat sincs, semmiféle elektronikai eszközt nem vihettünk be. Lefeküdtünk aludni, persze ha ezt George hagyta volna, szegény gyerek mérgében majd megpukkant és engem is zaklatott a hülyeségeivel.

-Ugye tudod, hogy ezt csak a szerencsének köszönheted? –kérdezte gúnyos hangnemben, megpróbáltam kizárni őt teljesen, egy darabig sikerült is, viszont egyszer elszakadt a cérna, aztán rákiabáltam.

-Fogd be azt a nagy pofádat, mert leütlek! –eddig bírtam, s innentől kezdve hozzá se akartam szólni. Befordultam a fal felé, de nem sokkal később valami váratlan ért.

-Na most nézz velem szembe, te kis senki! –lehúzta rólam a takarót, majd ki akart rángatni az ágyból, ekkor olyan erőset löktem rajta, hogy nekicsapódott az ajtónak és összeesett. Látszott rajta, hogy rájátszik a dologra, mert ezért ennyire nem volt súlyos.

-Ha eltört valamim, akkor te nagyon megkeserülöd. Fel is foglak jelenteni testi sértésért! –kiabálva fenyegetőzött, aztán odébb kúszott messzebb az ajtótól, ami két percen belül már nyílt is ki.

-Mi ez a hangzavar, fiúk? –lépett be egy középkorú nő, akit eddig nem láthattunk. Bizonyára csak éjszaka van itt felügyelni, vagy tudjam is én.

-Meg akart ölni. –kiabálta George, közben a mutatóujját felém tartotta.

-Hogy mered? Te kezdtél el rángatni engem, ekkor löktelek oda az ajtónak, aztán szépen rájátszottál az esésre. –kiabáltam neki vissza.

-Hazudsz, csak, hogy mentsd magad.

-Na jó, elég fiúk! Ez a viselkedés nem megengedett itt, értve vagyok? –szólt közbe a nő ellentmondást nem tűrő hangnemben, szinte az egész házban meghallották a hangját, sőt még talán a szomszéd is felébredt rá. Emiatt mindketten félelmünkben és szégyenünkben összehúztuk magunkat, s lehajtottuk a fejünket.

-Elnézést kérek, de én szeretnék egy másik szobát. –mondtam halkan a földet bámulva.

-Én is. –szólalt meg George is ugyanúgy, ahogyan én.

-Ezt csak reggel tudjuk megoldani, addig is bírjátok ki egymás mellett reggelig. –mondta szigorúan, s már nem is ordított, nem tűnt idegesnek se már. Bólintottunk, aztán távozott is, ránk csukta az ajtót, biztos voltam benne, hogy jelent minket, aminek az lehet a következménye, hogy kirúgnak minket.

Lassan felkelt a nap, s indulni kellett reggelizni, azonban nekünk, kettőnknek el kellett számolnunk az éjjel történtek miatt, reménykedtem benne, hogy talán külön szobába helyeznek minket és nem kell továbbra elviselnünk egymást. Kaptunk egy kis büntetést, miszerint takarítanunk kellett. Szörnyű volt, de legalább egymástól elkülönülve végeztük el a feladatunkat, s egésznap nem is láttam annak a hülye gyereknek a képet és ő sem az enyémet.

Eljött a szombat este, megint élő műsor, s izgatottan vártam George-al ellentétben, ő mindig húzta a száját, amikor gyakoroltunk, mert ugye a kiscsoportos éneklésben együtt voltunk, azt a pár órát valahogy kibírjuk egymással, bár elég nehezen bent, mert mindig piszkáltuk egymást.

Én voltam az utolsó fellépő, és ahogy egyre közeledett az időpont, hogy a színpadra lépjek, egyre jobban izgultam és a szokásosnál sokkal jobban. Nem tudom mi lehetett velem, de egyre furcsábban éreztem magam, szinte már szédültem, de nem akartam feladni. Milyen lenne már, ha az utolsó pillanatban közölném a közönséggel, meg mindenki mással, hogy nem állok ki, ezt nem tehetem meg, hiszen számítanak rám és én is bizonyítani szerettem volna, talán jobban, mint múltkor a párbaj miatt. Ugyanis azt akartam, hogy szavazzanak rám is, hogy továbbjuthassak párbaj nélkül is. Görcsöltem is rajta, mert azt gondoltam, hogy egy senki vagyok. A múlt hétvége hatására visszatértem ehhez a problémához, pedig már kezdett javulni az önértékelésem, sőt egész héten egyre magabiztosabb voltam, most meg úgy érzem, hogy kezdek összeomlani, és nem fog menni. Ahogy kimondták a nevem, már sétáltam is fel a színpadra remegő végtagokkal, rettenetesen éreztem magam. Hamarosan elindult a zene, a mikrofont a szám elé emeltem, s ki is nyitottam azt, azonban egy hang sem jött ki a torkomon, ami pánikhoz vezetett: nem ment az éneklés és ez nagyon nagy baj, persze nem az életem múlik rajta. Búcsúzhatok, számomra ennyi volt az X-Factor, de még annak is örülök, hogy sikerült bejutnom az élő adásba. Minden szem rám szegeződött, várták már, hogy mikor kezdek el énekelni, de ez nem fog bekövetkezni, mert teljesen leblokkoltam, illetve kivert a víz, aztán nem sokkal később minden elsötétült.

Niall szemszöge

Sajnos ezen a héten nem tudtam Londonba utazni, hogy megnézzem Louist, ezért marad a TV utolsó megoldásként. Otthonról a fotelban ülve fogok neki szurkolni, de szavazni sajnos nem tudtam, mert Írországban élek, onnan meg ugye nem lehet. Persze, megint ő volt az utolsó, s már izgultam is miatta, nem hiába, ugyanis szegényke teljesen lefagyott, nem tudott énekelni. Nagyon aggódtam érte, a kezem a szám elé tettem és kétségbeestem teljesen, hiszen ő a testvérem és nagyon rossz volt őt így látni.

Aztán bekövetkezett a végzet, mert nem volt elég baja szegénynek, még az is rátett egy lapáttal, hogy nagyközönség előtt élő adásban összecsuklott a színpadon. Nagy pánik keletkezett, én meg el is sírtam magam.

-Apa, ez nem lehet igaz! Louis elájult és lehet, nem folytathatja tovább az X-Factort! –mondtam kétségbeesetten apának, aki úgy szintén aggódott, kicsit sem volt nyugodt, de azért jobban kezelte sokkal a helyzetet, mint én. Oldalról szorosan magához ölelt és próbált nyugtatni.

-Ne aggódj, nem lesz semmi baja. Biztos csak a pánik váltotta ki belőle ezt. –mondta, kicsit sikerült megnyugodnom, mert apának mindig igaza volt, bár az aggodalom teljesen jogos volt.