Meghoztam a 34. részt. Bevallom, nagyon nehezen ment a megírása, de végül csak összehoztam. Ezen kívül lesz még egy rész, és azután következik az epilógus, ami előreláthatólag rövidebb lesz, mint az eddigi részek. Jó olvasást, aki még olvassa!
Louis szemszöge
Niallel
szórakozni mentünk, egy gumilabdába szálltunk be, nagyon szórakoztató volt,
azonban egy furcsa dolog történt. Odajött az én labdámhoz két jelmezes fazon,
akik folyamatosan gurítottak, már annyira gyorsan, hogy már beleszédültem.
Kiabáltam, hogy álljanak le, de hiába, mert minél jobban kiáltottam, annál
gyorsabban gurítottak. Egyszer csak megemeltek és átdobtak az ott lévő magas
korláton, ami után brutálisan gurulni kezdtem lefelé a dombon, amiről fogalmam
sem volt, hogy hová vezet. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miért tették ezt
velem, hogy ez nekik miért jó. Egy úttestet láttam a szemem előtt, görcsbe
rándult a gyomrom, biztos voltam benne, hogy rosszindulat vezérelte a két
jelmezest, illetve, hogy előre eltervezték az egészet. Utoljára arra emlékszem,
hogy egy nagy kamion elsodort, utána minden elsötétült előttem.
Mikor
legközelebb magamhoz tértem, egy fehér szobában találtam magam egy fehér
ágyban. Mindenütt fehér ruhás emberkék mászkáltak, s ezért elég hamar
tudatosult bennem, hogy egy kórházban vagyok. Fogalmam sem volt mi történt,
azonban azt igen, hogy eszméletemet vesztettem, mikor elcsapott a kamion a
gumilabdával együtt.
-Mi
történt velem? –nyögtem, ekkor mindenki rám nézett, akik ott tartózkodtak: egy
orvos és két nővér.
-Balesete
volt, válságos volt az állapota, de már túl van az életveszélyen. –felelte az
orvos. Minden kiesett a gurulásom óta, de talán jobb is, semmit sem érzékeltem
az egészből, mintha végig aludtam volna.
-Igen,
elsodort egy kamion, arra emlékszem. –mondtam.
-Hogy
érzi magát? –tette fel nekem a kérdést. Nem voltam valami fényesen, bár annyira
nem volt vészes a helyzet, nem esett nehezemre beszélni, viszont, ha fel kéne
kelnem, lehet, meggyűlne a bajom.
-Körülményekhez
képest jól! –vágtam rá.
Aztán
Niallt láttam betoppanni az ajtón, aminek akaratom ellenére megörültem,
ösztönösen mosoly ült ki az arcomra, ahogyan az övére is és egyre csak
közeledett felém, miközben a kezét kitárta, hogy aztán megölelhessen. Meg is
történt ez a pillanat, amire annyira vártam, szorosan öleltem magamhoz mostoha
testvéremet, azonban a viszonyunk már olyan volt, hogy sokszor elfelejtettem,
hogy nem vagyunk vérrokonok, meg sem látszott, hogy csak mostohák vagyunk. Jó,
lehet, hogy külsőre nem nagyon hasonlítunk, de nem is ez volt a lényeg, hanem
az, hogy mi ketten kiegészítettük egymást.
-Halálra
izgultam magam! –szólta el magát, most már én is tisztában voltam a helyzettel,
miszerint az életemért küzdöttek.
-Az
a fontos, hogy életben vagyok, a sors nem választott el minket egymástól.
–mondtam örömteljesen. –Hozzá kell tennem, hogy ez a baleset nem véletlen
történt. –vallottam be, hangom elhalkult a mondat végére, utána a fejemet is
lehajtottam elkeseredettségemben.
-Ezt
meg hogy érted? –emelte fel a hangját, szinte már kiabálta, én meg annyira
elvoltam emiatt keseredve. Vajon ki akar nekem itt ártani? Ha valóban az
életemre törne az illető, akkor innen is el kell menekülnöm. Miért nem élhetek
már nyugalomban végre, miért szórakoznak velem folyamatosan, miért akarnak
megölni, miért akarnak kínozni?
-Úgy,
hogy mikor bent voltam a labda belsejében, két jelmezes odajött és átemeltek a
korláton. –közöltem mélyen a szemébe nézve az igazságot.
-Tudtam!
Tudtam! Tudtam! –kiabálta, majd csapkodni kezdett, én kissé összerezzentem a
hirtelen mozdulatától és hangoskodásától.
-Nyugodj
meg, ezzel nem megyünk semmire! –mondtam neki nyugodtan, inkább már
beletörődtem a helyzetemben, miszerint nekem már nem lehet normális életem, de
közben eljátszottam azokkal a gondolatokkal is, hogy nem érdemlem meg. Rá kell
jönnöm, hogy mégis mit tettem, amiért most ezt kapom, de nem kaptam meg rá a
választ, mert érthetetlen volt ez számomra. Vagy csak nekem nincs önkritikám?
-Viszont
neked innen is el kell menned, mert veszélyben van az életed! –közölte
feldúltan, érdekes módon közel sem voltam olyan ideges, mint amilyen ő volt.
Feladtam volna az életet? Lehetséges. Már egyáltalán nem motivált semmi sem,
még az sem, hogy itt lehetek és nyaralhatok, megkeseredtem és depressziós
lettem az okból, hogy valaki kiakarja oltani az életem.
-Semmi
szükség erre, rábízom magamat a sorsa. –válaszoltam elkeseredetten.
-Nem
teheted ezt! –könyörgött, s tudtam nagyon jól, hogy igaza van. Nem adhatom fel
ilyen könnyen, s azt is nagyon jól tudtam, hogy ki tör az életemre, vagyis
inkább csak sejtettem, mert utána jöttem rá, hogy végül is híres ember vagyok,
bárki felismerhetett itt is. De az első számú gyanúsítottam nem más, mint
Leitgeb. Neki az érdekel eltávolítani engem, amiért el akartam csábítani a
barátnőjét. Magamba néztem, és rádöbbentem, hogy meg is érdemlem, hiszen akkor
a rosszindulat is vezérelt, nem csak az ösztönök. Rettenetesen szégyelltem
magam, legjobb lesz odébb állni, mielőtt elvisz magával a halál.
Gondolkoztam,
hogy mi lehet a halál után, történik valami, vagy a nagy semmi vár ránk. Ez
csak akkor derül ki, ha meghaltam, de akkor már nem tudnak beszámolni róla az
emberek, mert aki egyszer odakerült, az többé nem tért vissza a földi életbe.
Ez így van rendjén, pont emiatt sem tudhatta senki, mi vár ránk a halál után.
Engem viszont érdekelt, de ahhoz el kéne dobnom az életemet. Nem, nem leszek
öngyilkos, inkább csak kockáztatok azzal, hogy itt maradok és megöl, vagy nem
és életben maradhatok.
Ha
elvinne magával a halál, minden szenvedésem véget érne, ez azért bíztató, de
ilyenekre csak a gyenge emberek gondolnak, akik nem tudnak megküzdeni az élet
problémáival, s ezért inkább az öngyilkosság mellett döntetek. Ez szomorú, s ők
a labilis lelkivilágú emberek. Én nem akartam ilyen lenni, én küzdeni akartam
azért, hogy ismét normális életem legyen. Néha már annyira kimerítő és
kilátástalan volt, hogy legszívesebben én is beálltam volna az öngyilkosok
sorába, azonban még ahhoz is bátorság kell, hogy egyáltalán megtegyem, esetleg
magamba szúrjak egy nagy kést. Vagy leugrani egy magas épület tetejéről,
esetleg a vonat alá ugrani. Eljátszottam ezekkel a gondolatokkal, de utána
gyorsan kivertem ezeket a fejemből. Igaza van Niallnek, össze kell magam
szednem és vagy szembe szállok a rosszakaróimmal, vagy elhúzok egy újabb
helyre, oda ahol még kevésbé ismernek az emberek.
Két
hét telt el, mire kiengedtek a kórházból, ennyi időnek kellett eltelnie, hogy
felépüljek. Összepakoltam minden cuccomat, át is öltöztem és újra a réginek
éreztem magam. Niall hamarosan megérkezett, ami azt jelentette, hogy mindjárt
lejár az időm a kórházban.
-Készen
állsz új élet kezdésére? –kérdezte feldobottan, ekkor egy percre megálltam,
mivel nem tudtam, milyen új élet kezdéséről beszél, mert erről szó sem volt.
Legutoljára azt beszéltük meg, hogy szembeszállok Leitgebbel, mert nagy
valószínűséggel ő az elkövető, vagy, ha nem, akkor felbérelt embereket, hogy
tegyenek el láb alól.
-Miről
beszélsz? Milyen új élet? –tettem fel a kérdést csodálkozva.
-Van
számodra egy meglepetésem, de csak akkor mutatom meg, ha végre kiértünk innen. –mondta,
én beleegyeztem, mert tudtam, hogy hamarosan végre a kórház falain kívül
leszek. Így is lett, rögtön utána a szálloda felé vettük az irányt. Mikor
megérkeztünk, azonnal kérdőre vontam Niallt.
-Mi
az a meglepetés? –sürgettem. Ő nem szólt egy szót sem, a bőröndjéhez
igyekezett, s akkor veszem észre, hogy minden össze van pakolva, mintha
utaznánk valamerre, vagy esetleg, mintha itt akarnánk hagyni ezt a szállodát.
Ugye nem azt forgatja a fejében, hogy máshová megyünk? Mert, ha igen, esélyem
sem lesz szembeszállni a rosszakaróimmal. Egy borítékot vett elő, amit
egyenesen a kezembe nyomott, s én rögtön fel is bontottam. Két repülőjegyet
tartottam a kezemben, ami egy számomra ismeretlen helyre szólt.
-Mégis
mit jelentsen ez? –akadtam ki, arcára megdöbbenés ült ki, mivel kicsit durva
voltam vele.
-Az,
hogy új életet kezdünk egy teljesen új helyen. –vágta rá magabiztosan, én kicsit
ledöbbentem, de el kellett ismernem, hogy igaza volt. Nem szállhatok szembe
senkivel, nem kockáztathatom az életem, persze, a menekülés mindig a könnyebb
megoldás volt, de most nem volt mást választásom.
-De,
de…nem erről volt szó! –nyögtem ki nagy nehezen, majd az ágyra vetettem magam.
-Tudom,
Louis! De én a te érdekedben cselekedtem, nem hagyhatom, hogy kinyírd magad,
nagyon jól tudod, hogy előnyben van veled szemben, ha meg tudta tenni veled
azt, biztos, hogy vannak emberei. Neked meg nincsenek. –érvelt, de az eszébe
sem jutott, hogy én is felbérelhetnék embereket, ezzel biztos, hogy előnyben
lennék vele szemben, mivel én híres vagyok és rengeteg pénzt fel tudnék
ajánlani nekik. Biztos, hogy igent mondanának rá és megölnék azt a gaz
Leitgebet. Ezt kell tennem, nem megyek innen sehová. Fogtam a repülőjegyeket és
darabokra téptem, utána a földhöz vágtam.
-Megőrültél?
–kiabálta Niall. Legszívesebben igennel válaszoltam neki, mert igenis
szembeakartam szállni a rosszakarómmal.
-Én
nem menekülök, az gyávaságra vallana! –kiabálom én, s teljesen komolyan
gondolom, amit az imént mondtam.
-Kockáztatod
az életedet? –kérdezte ijedten, én bólogattam.
-Nekem
is lehetnek embereim, sok pénzem van, biztos, hogy megtennék, amit kérek! –közöltem
határozottan.
-Mondjuk
ebben igazad van, de arra nem gondoltál, hogy mivel nem csinálsz már semmit,
ezért a pénz sem jön, és ez egyszer el fog fogyni, ami most van? –tette fel ezt
az elgondolkodtató kérdést, és lám, igaza is volt, ezen tényleg el kellett
gondolkodnom. Visszaültem az ágyra és egy perces csönd keletkezett. Én
átgondoltam a dolgokat, Niall meg türelmesen várt a válaszra.
-Mit fogsz most tenni?
Elutazni már nem tudunk, mert széttépted a repülőjegyeket! –közölte, de nagyon
nehéz volt meghozni a döntést, majd végül felálltam és szólásra nyitottam a
szám, azonban még nem voltam magamban biztos, hogy valóban jól cselekszem-e.
Nagyon úgy tűnt, hogy nem, mert valami mást kellene tennem, de nem tudtam, hogy
mit.
Ismét egy nagyon király rész:) Siess a következővel! :*
VálaszTörlésKöszi, hűséges olvasóm <3
Törlés