Epilógus

Sziasztok, elérkeztünk a legvégére is, tehát ez a blog hivatalosan is befejezett lett. Hát az utolsó részhez nem sok visszajelzés érkezett, ezt betudom annak, hogy ez egy retek blog lett a végére, sajnos ez az igazság. Úgy szar, ahogy van, ezért én itt hagyom a blogok világát. A többi blogom nem érdekel, úgysem olvassa senki, ez van. Régen jobbakat írtam, most meg az összes blogom kritikán aluli. Már nem is kérem, hogy írjatok összesítő véleményt a történetről, mert senki sem fogja megtenni, kábé két ember, de az nem sok. Nekik viszont köszönöm, hogy kitartottak a blog végéig. 

33369 kattintás, ami elég kevés ahhoz képest, hogy majdnem egyéves a blog, más blogok ilyenkorra már több százezret összegyűjtenek, na de a jó blogok, nem az olyan szarok, mint az enyém. Egyébként a szemétláda csapatnál volt ennyi, amikor befejeztem, csak vegyük azt is figyelembe, hogy azt csak fél évig írtam, illetve 40 részes volt, nem 35. 

93 feliratkozó, de elég sok volt a leiratkozó is, lehet már meglenne a 100, ha senki sem iratkozott volna le. Mindegy, ez van. Azért lett ennyi, mert az elején érdekes volt a blog, többeket érdekelt, de a végére ez csökkent, mert egyre szarabb lett a történet. Ez az a blogom, ahol a legtöbb feliratkozót összegyűjtöttem. De hiába van egy blogon ennyi feliratkozó, ha abból csak ketten olvassák, szart se ér úgy. Lehetne akár 400 is, ha csak ketten olvasnák, olyan, mintha ott sem lennének. 

Akkor én most búcsúzom, nem tudom, visszatérek-e még. Mielőtt bárki divat bloggernek titulálna, elárulom, hogy magamnak még szoktam írni, az már más téma, hogy blogra nem publikálom, mert minek is? Megtartom magamnak, úgysem érdekel senkit. 

Aki olvassa, annak viszont jó olvasást az epilógushoz és előre elnézést kérek a végéhez, nem sokan merik ezt megtenni. Minden blognak boldog a vége, hát az enyém más. 

Eltelt két nap azóta, mióta Louis megakarta gyilkolni Leitgebet, azonban nem ment vissza a szállodába, Niall viszont mindenhol kereste. A telefonját nem vitte magával, így felhívni sem tudta, de reménykedett benne, hogy visszatalál, de két napja már nem, s emiatt nagyon aggódott érte. Biztos volt benne, hogy valami történhetett vele, tehát el kell kezdeni keresni. Az embereket se sikerült elérnie, akiket felbérelt, illetve Leitgebet meg Federicát sem látta azóta, pedig elég gyakran lent voltak a parton. Nagyon furcsának tartotta ezt az egészet, érezte, hogy valami nem stimmel, illetve, hogy történt valami közöttük. Ezek a gondolatok felemésztették, őrlődött és nem hagyták nyugodni, ameddig nem derít ki valamit, ezért bement a rendőrségre, elmondta, hogy Louis Tomlinson eltűnt és elérni sem lehet, illetve, hogy aggódik, hogy történt vele valami. Elkezdték keresni, azonban nem igazán tudták, hol kezdjék el keresni, de Niall felvilágosította őket, hogy valószínűleg Christoph Leitgeb az, aki tett vele valamit, mert érdekes módon ő is eltűnt nyomtalanul, ahogy a párja, Federica Nargi is. Napokat kellett várnia, mire találtak valami nyomot, illetve kiderítették, hogy a két gyanúsított elhagyta a szigetet, annyit tudtak, hogy Ausztriába mentek. Kiderítették, hogy hol laktak eddig, mikor ez megvolt, értesítették Niallt, hogy jöjjön ő is velük. Ő meg szinte egész álló nap csak erre a hívásra várt, szíve majd kiugrott a helyéről az izgalomtól, mivel érezte, hogy meg fogják találni ott Louist holtan. Vagyis ettől félt, de próbálta elhessegetni ezeket a gondolatokat a fejéből, mert a legjobbakat remélte. Találkozott a rendőrökkel, s indultak is a megadott cím felé. Megpróbáltak becsöngetni, hátha valaki utána beköltözött, de nem nyitott senki ajtót, ezért kénytelenek voltak feltörni a zárt, s amint beléptek, látszott rajta, hogy nem volt lakva. Körülnéztek mindenhol, Niall a hálószobába ment be, ahol a padlón volt egy fehér lepedő, úgy tűnt, hogy azzal valamit letakartak. Gyanússá vált, szép, óvatosan közelebb ment hozzá, s látta, hogy piros foltokkal van beszennyezve.

-Ezek vércseppek! –gondolta magában, vette a bátorságot, és lehúzta a lepedőt, azonban a szemét csukva tartotta. A szíve hevesen dobogott, nem mert odanézni, de összeszedte minden bátorságát és kinyitotta a szemét, majd egyből odapillantott. Olyan látvány tárult elé, hogy alig bírt megállni a lábán, azt hitte el fog ájulni, de tartotta magát. Érezte, hogy ez lesz majd, ugyanis ez Louis holtteste volt vérbe fagyva, látszólag megkéselték. Kétségbeesett és rohant is a rendőröknek szólni. Nem hitte el, hogy elveszítette azt az embert, aki a legfontosabb volt a számára, de fel kellett dolgoznia a halálát. Elhatározta, hogy hazamegy, mert ezen a szigeten már semmi keresnivalója Louis nélkül. Leitgebet Ausztriában keresték, pontosabban Grazban, de nem találták meg. Valószínűleg elmenekült. 

35. rész - Gyilkosság

Sajnos szerencsére elérkeztünk az utolsó részhez is. Már a terhemre volt ez a történet, alig volt ihlet, ezért a tervezettnél rövidebb lett, mert 40 részesre akartam, de csak 35 lett, de legalább befejeztem, lezártam. Ezen kívül lesz egy rövidebb epilógus is, ami valószínűleg hétvégén érkezik és akkor végleg elbúcsúzunk a blogtól. Tehát, aki olvasta a blogot valameddig, vagy végig az kérem írjon rövid véleményt a blogról, milyen érzéseket váltott ki belőle, hogy tetszett a történet stb. Ha abbahagyta az olvasást, akkor annak miértjét. Lehet most is, ennek a bejegyzésnek az aljába, vagy hétvégén az epilógus alá. Ahogy gondoljátok. De ha valakinek nem adatik meg, hogy kommenteljen, vagy csak lusta, pipával jelezze, hogy itt volt, hogy elolvasta. Érdekel, hogy hányan tartottak ki a végéig. 

Niall szemszöge

Louisnak elment az esze, hisz a saját életét kockáztatja azzal, hogy szembeszáll azzal az őrülttel. Bármire képes, meg fogja ölni, s én ezt nem hagyhatom. Képes volt darabokra tépni a repülőjegyeket, pedig új életet kezdhettünk volna olyan emberektől távol, akik csak rosszat akartak nekünk. Legjobb, ha az összes ismerőstől több ezer kilométerre távol tartózkodtunk. Új ismerősöket, barátokat szereznénk, a régieket elfelejtenénk. És ekkor eszembe jutott a család? Mi lehet apával? Louis anyjával? Őket is cserben hagynánk? Biztos, hogy keresnének minket, ha hónapokig nem jelentkeznénk. Eme gondolattól a szívem szorult össze, s könnycseppek gyülekeztek a szemem sarkában, amit próbáltam visszafojtani, nehogy Louis észrevegye, de nem ment, lefolytak az arcomon. Kezeimmel megtöröltem könnyeimtől nedves arcomat, aztán Louisra pillantottam, aki az ágyon ült hajolva, s lehajtotta a fejét. Nem nézett rám, nem látta meg a sírásom szerencsére. Nem is kell róla tudni, a zsebkendővel szárazra töröltem az arcom.

-Döntöttem! –pattant fel Louis hirtelen az ágyról, kissé összerezzentem az ijedségtől.

-Tudom! Szembeszállsz vele. –közöltem a tényeket, biztos voltam már benne, hogy emellett döntött.

-Pontosan! –erősítette meg, megijedtem tőle, ettől a tudattól és attól, hogy megint baja esik. Vagy már nem érdekelte? Nagyon úgy tűnt. Valahogy vissza kéne hozni az életkedvét, ez így nem mehet tovább, ennyire nem omolhatott össze. Össze kell magát szednie, hogy új életet kezdjen, már mindent elterveztem, erre romba dönt mindent azzal, hogy széttépte a repülőjegyeket. Vagy újakat veszek, vagy ráhagyom az egészet és lesz, ami lesz, miközben a legjobbakat remélem.

Louis szemszöge

Elhatároztam, hogy szembeszállok vele. Maradtunk a szállodában, eltelt néhány hét, nem történt semmi különös, csak annyi, hogy megszerveztem a bosszúmat Leitgeb ellen, kerestem embereket, illetve testőröket magamnak, és kémeket, akik azt a férget figyelik éjjel-nappal. Szerencsére nem készült ellenem semmire, elvoltak Federicával és ennyi, de ez egy kicsit elgondolkodtatott, hogy megéri-e így kirobbantani közöttünk a háborút. Nem futamodhatok meg, nem hagyhatom magam, ezért most győztesnek érezheti magát, pedig nem az, s én nekem ezt meg kell mutatnom. Megmutatom neki, hogy mire vagyok képes valójában, Federica nem lesz az övé. Teljesen mindegy, hogy enyém lesz-e vagy sem, csak az övé ne legyen, a lelkem tele van gyűlölettel a történtek miatt. Az emberek már készen álltak mindennel, csak még a tervet kellett kidolgoznom, Niall segítségét kértem, aki bár ellenezte ezt az egészet, húzta a száját, de nem akart cserben hagyni, vagyis segített nekem. Ebből is látszik, hogy nem csak barátok vagyunk, hanem testvérek is, mintha édestestvérek lennék, nem csak mostohák.

-Meg akarod ölni? –tette fel a kérdést, azonban ez eszemben sem volt, csak egy kicsit megijeszteni, hogy húzzon haza, persze Federica nélkül.

-Nem. Én nem vagyok olyan kegyetlen, mint amilyen ő volt velem. Csak meg kell ijeszteni annyira, hogy inkább hazamegy, de Federicát hagyja itt. El fogjuk ezt érni. –mondtam határozottan ökölbe szorított kezekkel, majd egyet az asztalra csaptam, amitől Niall kissé összerezzent ijedtségében.

-Bocsánat. Nem akartalak megijeszteni. –mondtam, s így is gondoltam.

-Semmi baj, de kicsit túlzás már, amit csinálsz. Le van nyugodva, szerintem hagyni kéne, mert ez tényleg harcot szül, ahol biztos, hogy lesznek sérülések. –mondta ijedten, s igaza is volt. Tisztában voltam mindennel, de vállaltam a felelősséget.

-Vállalom mindenért a felelősséget. –álltam fel a helyemről határozottan és közöltem keményen.

A terv első része egy névtelen levél volt, amiben ez állt:

„Ha jót akarsz magadnak, kisapám, akkor jobb, ha szakítasz a bombázó csajoddal, különben nem állok jót magamért. Akár az életedbe is kerülhet. Ja, és van még egy kikötésem. Takarodjál el a szigetről! Húzzál haza, vagy ahová akarsz, csak innen el jó messzire. Remélem érthető voltam. A szakításra kapsz huszonnégy órát, a távozásra meg három napot. Jól gondold át! Ezek mellett még a családodnak is baja eshet!”

Várni kellett, először is a szakításra, kíváncsian vártam, hogy megteszi-e, hamarosan ki fog derülni, hogy mennyire vette komolyan a névtelen levelet, de ez csak holnap fog kiderülni. Emiatt kicsit nyugtalanul aludtam, sokat forgolódtam az éjszaka, sőt sokszor fel is riadtam, de ez most nagyon nem tudott érdekelni.

Mikor letelt a huszonnégy óra a levél feladása óta, az embereim ismét figyelni kezdték és külön Federicát is, azonban este rossz hírt közöltek velem: esze ágában sem volt szakítani. Gondolhattam volna, hogy nem veszi komolyan a levelet, ez nagyon felbosszantott. Megfogtam a telefonomat és idegből, tiszta erőből falhoz vágtam, utána meg már nem kellett azon csodálkozni, hogy darabokra tört. Sajnáltam nagyon, mert nem volt egy olcsó darab, viszont a pénz miatt nem kellett aggódnom, mert még volt bőven. Majd veszek egy újat és kész. Odamentem a szemétlapáttal és összeszedtem a darabjait, majd a kukába szórtam, s pont ekkor jelent meg Niall, aki értetlenül nézett rám.

-Mi volt ez a hatalmas zaj? –éreztem, hogy rá fog kérdezni, hát akkor miért ne legyek vele őszinte? Hiszen ez „csak” egy telefon.

-„Csak” a telefonom darabokra tört. –vágtam rá olyan hangnemben, mintha nem is izgatna az egész. Ez igaz is volt, mivel ennél sokkal fontosabb dolgok jártak a fejemben, ez szinte eltörpült mellettük.

-Mit csináltál? –kérdezte kiakadva.

-Falhoz vágtam. –vállat rántottam, tényleg nem érdekelt.

-De miért? Ez egy jó telefon volt. Miért csináltad? –emelte fel a hangját.

-Ne szólj bele, kérlek! –szóltam rá keményebben, úgy látszik, hatásos volt, mert elhallgatott. Jelenleg ennél jobbat nem is tehetett volna, mert most sík ideg vagyok. –Nem vette komolyan a névtelen levelet! Még mindig Federicával van, ezért most új tervet eszelünk ki. –tettem hozzá.

-Gondoltad, hogy komolyan fog venni egy ostoba névtelen levelet. –szólta le a tervet, ami nagyon felbosszantott. Kedvem lett volna elküldeni a francba, de inkább vettem egy mély levegőt és visszafogtam magam, mivel nem akartam olyat tenni, amit aztán később megbánok, Niall meg nekem a mindenem, ő az egyetlen, aki mellettem áll, akiben megbízhatok, s akire számíthatok.

-Meg is ijedhetett volna, hisz az életéről van szó. –mondtam sóhajtva.

-Képzeld magad a helyében. Te mit tennél, ha ilyet kapnál? –tette fel a kérdést, gondolkoztam rajta, mert azért mégsem volt olyan egyszerű megválaszolni, anélkül, hogy megéltem volna ezt a helyzetet.

-Lehet, igazad van. Mást kell kitalálnunk amúgy is. Ejtsük a témát. –ezzel le is zártam.

Rájöttem, hogy én már nem tudok tovább várni, meg kell tennem a végső lépést, azt, hogy megölöm. Eddig nem akartam azt, de hirtelen minden megváltozott, mert rájöttem, hogy ezzel leegyszerűsíthető ez az egész és utána meg már minden gondom lemegy róla. Csak szólni kellett az egyik embernek, hogy tegye meg, fel is hívtam, egyelőre csak egy találkozóra hívtam, mert úgy véltem, hogy ez nem telefon téma, ugyanis nem csak, hogy lepuffantjuk meggondolatlanul, hanem megtervezünk mindent a lebukás elkerülése érdekében.

-Akkor térjünk a lényegre! –kérte az emberem, amúgy sem akartam elidőzni a vendéglőben, mivel mindössze egy pohár sört rendeltem.

-Én is így gondoltam. Nyírjátok ki! Nekem mindegy, hogy hogy, csak menjen már le róla a gond. –adtam ki az utasítást, az emberem arcára megdöbbenés ült ki, mivel meglepetésként érhette a hirtelen döntésem.

-Nem! Erről nem volt szó! Mi nem bérgyilkosok vagyunk! –emelte fel a hangját, miközben kiakadt, hogy ilyet kérek tőle. Kicsit meglepődtem, de utána rájöttem, hogy igaza van, tényleg nem volt szó gyilkosságról.

-Arról volt szó, hogy csak megijesztjük, hogy szakítson a nővel és, hogy utána menjen haza. Erre meg? Na, jó, hagyjuk inkább. Most akkor mi legyen? –kérdezte.

-Semmi! Elintézem én akkor!

Ezzel ki is adtam az útjukat, persze, amennyi járt nekik, annyit ki is fizettem, innentől kezdve csak magamra voltam utalva. Vettem egy hatalmas kést és azt terveztem, hogy az éjszaka folyamán fogok betörni hozzá és leszúrom. Ezt Niallnek sem mondtam el, úgyis csak ellenezné ezt a tervet, elég, ha tudja, hogy ki akarom majd nyírni valamikor, de azt nem gondolja, hogy ennyire hamar.

Éjjel felkeltem, ügyeltem arra, hogy ne ébresszem fel, teljesen feketébe öltöztem, kapucnit feltettem és vittem a napszemüveget is, de előtte harisnyát húztam a fejemre, hogy még esélye se legyen felismerni. Szép csendben kimentem, majd futásnak eredtem, meg sem álltam az ö lakásukig. Igen, azóta átköltöztek máshová, míg mi a szállodában maradtunk. Feltörtem a zárat, s már bent is voltam, már csak be kellett lopakodni a szobába és akkor jön a legnehezebb, vagyis maga a gyilkosság, majd aztán el kell tüntetni minden nyomot. Arra is meg volt a tervem. Arra viszont számítanom kellett, hogy Federicával alszik, erről is gondoskodtam. Egy rongyra altató folyadékot öntöttem, majd odanyomtam a lány orrához, amitől pillanatok alatt elkábult, majd Leitgebbel is megakartam tenni, mivel úgy sokkal könnyebben végezhetek vele, de sajnos felébredt, így ennek a tervnek oda. Gyorsan odaszaladtam a késért és nekirontottam, azonban elkapta a karom, azt, amiben az éles tárgyat tartottam, kissé megijedtem. Falhoz csapott, még mindig nálam volt a kés és beléakartam szúrni, de ezt is sikerült megakadályoznia, mivel felém irányította az élét, már nem tudtam uralkodni felette. A szívembe vésődött az éles kés és ott helyben elsötétült előttem minden, majd összeesem, azonban előtte nagy fájdalmat éreztem ott, s azt is, ahogy folyik lefelé a vér, de ez mindössze két másodpercig tartott, mert utána bekövetkezett az eszméletvesztés. 

34. rész - Döntés

Meghoztam a 34. részt. Bevallom, nagyon nehezen ment a megírása, de végül csak összehoztam. Ezen kívül lesz még egy rész, és azután következik az epilógus, ami előreláthatólag rövidebb lesz, mint az eddigi részek. Jó olvasást, aki még olvassa!

Louis szemszöge

Niallel szórakozni mentünk, egy gumilabdába szálltunk be, nagyon szórakoztató volt, azonban egy furcsa dolog történt. Odajött az én labdámhoz két jelmezes fazon, akik folyamatosan gurítottak, már annyira gyorsan, hogy már beleszédültem. Kiabáltam, hogy álljanak le, de hiába, mert minél jobban kiáltottam, annál gyorsabban gurítottak. Egyszer csak megemeltek és átdobtak az ott lévő magas korláton, ami után brutálisan gurulni kezdtem lefelé a dombon, amiről fogalmam sem volt, hogy hová vezet. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miért tették ezt velem, hogy ez nekik miért jó. Egy úttestet láttam a szemem előtt, görcsbe rándult a gyomrom, biztos voltam benne, hogy rosszindulat vezérelte a két jelmezest, illetve, hogy előre eltervezték az egészet. Utoljára arra emlékszem, hogy egy nagy kamion elsodort, utána minden elsötétült előttem.

Mikor legközelebb magamhoz tértem, egy fehér szobában találtam magam egy fehér ágyban. Mindenütt fehér ruhás emberkék mászkáltak, s ezért elég hamar tudatosult bennem, hogy egy kórházban vagyok. Fogalmam sem volt mi történt, azonban azt igen, hogy eszméletemet vesztettem, mikor elcsapott a kamion a gumilabdával együtt.

-Mi történt velem? –nyögtem, ekkor mindenki rám nézett, akik ott tartózkodtak: egy orvos és két nővér.

-Balesete volt, válságos volt az állapota, de már túl van az életveszélyen. –felelte az orvos. Minden kiesett a gurulásom óta, de talán jobb is, semmit sem érzékeltem az egészből, mintha végig aludtam volna.

-Igen, elsodort egy kamion, arra emlékszem. –mondtam.

-Hogy érzi magát? –tette fel nekem a kérdést. Nem voltam valami fényesen, bár annyira nem volt vészes a helyzet, nem esett nehezemre beszélni, viszont, ha fel kéne kelnem, lehet, meggyűlne a bajom.

-Körülményekhez képest jól! –vágtam rá.

Aztán Niallt láttam betoppanni az ajtón, aminek akaratom ellenére megörültem, ösztönösen mosoly ült ki az arcomra, ahogyan az övére is és egyre csak közeledett felém, miközben a kezét kitárta, hogy aztán megölelhessen. Meg is történt ez a pillanat, amire annyira vártam, szorosan öleltem magamhoz mostoha testvéremet, azonban a viszonyunk már olyan volt, hogy sokszor elfelejtettem, hogy nem vagyunk vérrokonok, meg sem látszott, hogy csak mostohák vagyunk. Jó, lehet, hogy külsőre nem nagyon hasonlítunk, de nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy mi ketten kiegészítettük egymást.

-Halálra izgultam magam! –szólta el magát, most már én is tisztában voltam a helyzettel, miszerint az életemért küzdöttek.

-Az a fontos, hogy életben vagyok, a sors nem választott el minket egymástól. –mondtam örömteljesen. –Hozzá kell tennem, hogy ez a baleset nem véletlen történt. –vallottam be, hangom elhalkult a mondat végére, utána a fejemet is lehajtottam elkeseredettségemben.

-Ezt meg hogy érted? –emelte fel a hangját, szinte már kiabálta, én meg annyira elvoltam emiatt keseredve. Vajon ki akar nekem itt ártani? Ha valóban az életemre törne az illető, akkor innen is el kell menekülnöm. Miért nem élhetek már nyugalomban végre, miért szórakoznak velem folyamatosan, miért akarnak megölni, miért akarnak kínozni?

-Úgy, hogy mikor bent voltam a labda belsejében, két jelmezes odajött és átemeltek a korláton. –közöltem mélyen a szemébe nézve az igazságot.

-Tudtam! Tudtam! Tudtam! –kiabálta, majd csapkodni kezdett, én kissé összerezzentem a hirtelen mozdulatától és hangoskodásától.

-Nyugodj meg, ezzel nem megyünk semmire! –mondtam neki nyugodtan, inkább már beletörődtem a helyzetemben, miszerint nekem már nem lehet normális életem, de közben eljátszottam azokkal a gondolatokkal is, hogy nem érdemlem meg. Rá kell jönnöm, hogy mégis mit tettem, amiért most ezt kapom, de nem kaptam meg rá a választ, mert érthetetlen volt ez számomra. Vagy csak nekem nincs önkritikám?

-Viszont neked innen is el kell menned, mert veszélyben van az életed! –közölte feldúltan, érdekes módon közel sem voltam olyan ideges, mint amilyen ő volt. Feladtam volna az életet? Lehetséges. Már egyáltalán nem motivált semmi sem, még az sem, hogy itt lehetek és nyaralhatok, megkeseredtem és depressziós lettem az okból, hogy valaki kiakarja oltani az életem.

-Semmi szükség erre, rábízom magamat a sorsa. –válaszoltam elkeseredetten.

-Nem teheted ezt! –könyörgött, s tudtam nagyon jól, hogy igaza van. Nem adhatom fel ilyen könnyen, s azt is nagyon jól tudtam, hogy ki tör az életemre, vagyis inkább csak sejtettem, mert utána jöttem rá, hogy végül is híres ember vagyok, bárki felismerhetett itt is. De az első számú gyanúsítottam nem más, mint Leitgeb. Neki az érdekel eltávolítani engem, amiért el akartam csábítani a barátnőjét. Magamba néztem, és rádöbbentem, hogy meg is érdemlem, hiszen akkor a rosszindulat is vezérelt, nem csak az ösztönök. Rettenetesen szégyelltem magam, legjobb lesz odébb állni, mielőtt elvisz magával a halál.

Gondolkoztam, hogy mi lehet a halál után, történik valami, vagy a nagy semmi vár ránk. Ez csak akkor derül ki, ha meghaltam, de akkor már nem tudnak beszámolni róla az emberek, mert aki egyszer odakerült, az többé nem tért vissza a földi életbe. Ez így van rendjén, pont emiatt sem tudhatta senki, mi vár ránk a halál után. Engem viszont érdekelt, de ahhoz el kéne dobnom az életemet. Nem, nem leszek öngyilkos, inkább csak kockáztatok azzal, hogy itt maradok és megöl, vagy nem és életben maradhatok.

Ha elvinne magával a halál, minden szenvedésem véget érne, ez azért bíztató, de ilyenekre csak a gyenge emberek gondolnak, akik nem tudnak megküzdeni az élet problémáival, s ezért inkább az öngyilkosság mellett döntetek. Ez szomorú, s ők a labilis lelkivilágú emberek. Én nem akartam ilyen lenni, én küzdeni akartam azért, hogy ismét normális életem legyen. Néha már annyira kimerítő és kilátástalan volt, hogy legszívesebben én is beálltam volna az öngyilkosok sorába, azonban még ahhoz is bátorság kell, hogy egyáltalán megtegyem, esetleg magamba szúrjak egy nagy kést. Vagy leugrani egy magas épület tetejéről, esetleg a vonat alá ugrani. Eljátszottam ezekkel a gondolatokkal, de utána gyorsan kivertem ezeket a fejemből. Igaza van Niallnek, össze kell magam szednem és vagy szembe szállok a rosszakaróimmal, vagy elhúzok egy újabb helyre, oda ahol még kevésbé ismernek az emberek.

Két hét telt el, mire kiengedtek a kórházból, ennyi időnek kellett eltelnie, hogy felépüljek. Összepakoltam minden cuccomat, át is öltöztem és újra a réginek éreztem magam. Niall hamarosan megérkezett, ami azt jelentette, hogy mindjárt lejár az időm a kórházban.

-Készen állsz új élet kezdésére? –kérdezte feldobottan, ekkor egy percre megálltam, mivel nem tudtam, milyen új élet kezdéséről beszél, mert erről szó sem volt. Legutoljára azt beszéltük meg, hogy szembeszállok Leitgebbel, mert nagy valószínűséggel ő az elkövető, vagy, ha nem, akkor felbérelt embereket, hogy tegyenek el láb alól.

-Miről beszélsz? Milyen új élet? –tettem fel a kérdést csodálkozva.

-Van számodra egy meglepetésem, de csak akkor mutatom meg, ha végre kiértünk innen. –mondta, én beleegyeztem, mert tudtam, hogy hamarosan végre a kórház falain kívül leszek. Így is lett, rögtön utána a szálloda felé vettük az irányt. Mikor megérkeztünk, azonnal kérdőre vontam Niallt.

-Mi az a meglepetés? –sürgettem. Ő nem szólt egy szót sem, a bőröndjéhez igyekezett, s akkor veszem észre, hogy minden össze van pakolva, mintha utaznánk valamerre, vagy esetleg, mintha itt akarnánk hagyni ezt a szállodát. Ugye nem azt forgatja a fejében, hogy máshová megyünk? Mert, ha igen, esélyem sem lesz szembeszállni a rosszakaróimmal. Egy borítékot vett elő, amit egyenesen a kezembe nyomott, s én rögtön fel is bontottam. Két repülőjegyet tartottam a kezemben, ami egy számomra ismeretlen helyre szólt.

-Mégis mit jelentsen ez? –akadtam ki, arcára megdöbbenés ült ki, mivel kicsit durva voltam vele.

-Az, hogy új életet kezdünk egy teljesen új helyen. –vágta rá magabiztosan, én kicsit ledöbbentem, de el kellett ismernem, hogy igaza volt. Nem szállhatok szembe senkivel, nem kockáztathatom az életem, persze, a menekülés mindig a könnyebb megoldás volt, de most nem volt mást választásom.

-De, de…nem erről volt szó! –nyögtem ki nagy nehezen, majd az ágyra vetettem magam.

-Tudom, Louis! De én a te érdekedben cselekedtem, nem hagyhatom, hogy kinyírd magad, nagyon jól tudod, hogy előnyben van veled szemben, ha meg tudta tenni veled azt, biztos, hogy vannak emberei. Neked meg nincsenek. –érvelt, de az eszébe sem jutott, hogy én is felbérelhetnék embereket, ezzel biztos, hogy előnyben lennék vele szemben, mivel én híres vagyok és rengeteg pénzt fel tudnék ajánlani nekik. Biztos, hogy igent mondanának rá és megölnék azt a gaz Leitgebet. Ezt kell tennem, nem megyek innen sehová. Fogtam a repülőjegyeket és darabokra téptem, utána a földhöz vágtam.

-Megőrültél? –kiabálta Niall. Legszívesebben igennel válaszoltam neki, mert igenis szembeakartam szállni a rosszakarómmal.

-Én nem menekülök, az gyávaságra vallana! –kiabálom én, s teljesen komolyan gondolom, amit az imént mondtam.

-Kockáztatod az életedet? –kérdezte ijedten, én bólogattam.

-Nekem is lehetnek embereim, sok pénzem van, biztos, hogy megtennék, amit kérek! –közöltem határozottan.

-Mondjuk ebben igazad van, de arra nem gondoltál, hogy mivel nem csinálsz már semmit, ezért a pénz sem jön, és ez egyszer el fog fogyni, ami most van? –tette fel ezt az elgondolkodtató kérdést, és lám, igaza is volt, ezen tényleg el kellett gondolkodnom. Visszaültem az ágyra és egy perces csönd keletkezett. Én átgondoltam a dolgokat, Niall meg türelmesen várt a válaszra.

-Mit fogsz most tenni? Elutazni már nem tudunk, mert széttépted a repülőjegyeket! –közölte, de nagyon nehéz volt meghozni a döntést, majd végül felálltam és szólásra nyitottam a szám, azonban még nem voltam magamban biztos, hogy valóban jól cselekszem-e. Nagyon úgy tűnt, hogy nem, mert valami mást kellene tennem, de nem tudtam, hogy mit.

33. rész - Baleset

Itt a következő rész is, gyerekek! Van 91 feliratkozó, a legutóbbi résznél 90 volt. Lassan a történet végére érünk. Előreláthatólag 35 + epilógus részből fog állni. Ne haragudjatok, de nagyon nem megy ennek a történetnek az írása, ha erről a blogról van szó, akkor kiégtem, persze ez nem az írásra vonatkozik, hanem csak erre a blogra. Igazából 40 + epilógus részesre terveztem, de már tényleg le kéne zárni a történetet, tehát ne haragudjatok a -5 részért. 

Szóval ezen kívül még két rész lesz, aztán jön az epilógus. 

Niall szemszöge

Louissal elmentünk egy kicsit szórakozni, mindketten beszálltunk egy gumilabdába, azonban baleset történt, mert Louis átgurult a korláton egyenesen az autóút felé, épp, hogy csak megláttam ezt, nagy nehezen megállítottam az enyémet és kiszálltam belőle. Utána az emberekre néztem, majd kiabálni kezdtem, hogy nézzenek Louisra, aki épp gurult a dombon lefelé. Mindannyian odaszaladtunk, de már késő volt, mert kigurult az útra egyenesen egy kamion elé, ami elcsapta, majd a labda felakadt egy fára, egy darabig ott lógott, majd leesett az árokba…Louissal együtt. A sírógörcs kerülgetett, mi van, ha nem élte túl?

-Induljunk lefelé! Hívom a mentőket! –kiabáltam, ekkor a tömeg megindult lefelé, addig én a telefonommal bajlódtam, mire végre sikerült értesítenem a mentőket, aztán követtem az embereket.

-Most mi tévők legyünk? Kiszedjük onnan vagy ne? –hallottam meg egy női hangot a hátam mögött. Odaszaladtam a labdához és kinyitottam, hogy belenézhessek. Egyszerűen már nem bírtam magammal, mindenképpen megakartam tudni, hogy Louis életben van-e, s ha igen, akkor milyen állapotban. Eszméletlenül feküdt bent a labda belsejében, szemeimből könnyek csordultak ki emiatt.

-Louis? Magadnál vagy? –kérdezgettem, de semmi reakció nem érkezett.

-Várjuk meg a mentőket, majd ők kiszedik. –szólt oda hozzám egy férfi, én hallgattam rá. Öt percen belül már lehetett hallani a szirénaszót, még izgatottabb és idegesebb lettem.

-Jó napot! –köszöntek a mentősök, gyorsan a segítségükre siettem, hogy megmutassam hol a sérült. A labdára mutattam, miközben mondtam, hogy benne van. A labda oldala kissé meg volt sérülve, a másik oldalon meg ki volt szakadva. Szétszedték a labdát, Louis kiemelték belőle, majd egy ágyra helyezték mozdulatlan testét.

-Ugye él még? –kérdeztem aggódva.

-Igen, de sürgősen orvosi kezelésre van szüksége, be kell vinnünk a kórházba! –mondták határozottan.

-Eljöhetek én is magukkal? –tettem fel a kérdést reménykedve, ők rábólintottak és szirénázva indultunk meg a kórház felé. Nagyon sürgős lehetett, ha be kellett kapcsolni ezt a hangos szirénát.

Louist bevitték, nekem meg kint kellett maradnom a váróteremben, azt mondták, hogy életveszélyes állapotban van, illetve belső sérüléseket is szenvedett. A következő 24 óra sorsdöntő volt, ugyanis ekkor fog kiderülni, hogy Louis megmarad-e, már előre láttam, hogy egy percet sem fogok aludni az éjszaka. Sok mindenen gondolkoztam, rengeteg időm volt rá, a gondolatok csak úgy kavarogtak a fejemben és nem hagytak nyugodni. Fel-alá járkáltam a váróteremben, ahol csak egyedül tartózkodtam hála istennek, különben az emberek idegeire mentem volna. Mi van, ha ez Louisnak egy büntetés volt, amiért keresztbeakart tenni Leitgebnek és Federicának? Ilyen baromságok jutottak az eszembe, de nem csak ez, lassan kezdtem megőrülni ezektől. Amikor egy orvos ment el a folyosón, mindig megállítottam, hogy érdeklődjek Louis állapotáról, de semmit sem mondtak. Ez csak fokozta az feszültségemet.

Visszaültem az ülésre, megpróbáltam nyugton maradni, azonban, amikor ránéztem az órámra, az életkedvem is elment, mert épp, hogy csak elmúlt éjfél. Rettentően lassan telt az idő, s egyszerűen képtelen voltam lekötni magam, mert semmi sem tudta elterelni a figyelmem Louisról.

Később tudatosult csak bennem, hogy már világos van, ami azt jelentette, hogy az éjszaka folyamán elaludtam. Nyújtózkodtam egyet, utána ránéztem az órámra, ami tíz órát mutatott. Tegnap délután három órakor hozták be ide a kórházba, addig rengeteg idő volt, ami szintén nagyon lassan fog eltelni. Éhséget éreztem, ugyanis a baleset óta egy falatot sem ettem, tehát épp ideje volt. Gondoltam egyet és elmentem a kórház melletti büfébe, ott rendeltem magamnak egy hamburgert, igaz, nem az a tipikus reggeli, de most ez is megteszi. Hozzá kávét rendeltem, ha már reggel van, különben is olyan nyúzottnak éreztem magam, reménykedtem, hogy ez majd kicsit helyrehoz majd. Nagy csodát azonban nem vártam, de a semminél jobb. Kaja után nem szándékoztam visszamenni a kórházba, ott csak megőrülnék a várakozásba, az orvos szerint pár óra múlva eldől majd Louis sorsa, ami azt jelentette, hogy továbbra is válságos az állapota, műteni is kellett az éjszaka során. Elmentem a szállodaszobába a cuccaimért, ugyanis megakartam egyet mártózni a tengerben, ebben a hőségben igazán jól esne. Még nem értesítettem az otthoniakat a történtekről, mégis úgy éreztem, hogy kötelességem lett volna, azonban megakartam őket kímélni egy felesleges aggódástól, mivel bíztam abban, hogy Louis felépül és olyan lesz, mint régen.

Lent a parton két ismerős arccal találkoztam, vagyis Leitgebben és Federicával, akik kézen fogva vigyorogva sétálgattak a víz közelében, egy darabig bámultam őket messzebbről, azonban ők észre sem vettek. Azon gondolkoztam, hogy elmondjam-e nekik, mi történt Louissal, ugyanis nagyon furcsa körülmények között gurult le azon a dombon, biztos voltam benne, hogy ez nem a véletlen műve, a korláton nem tud csak úgy átgurulni, nagyon magas az ahhoz. Tehát odasétáltam hozzájuk, közben összeszedtem magam és határozottan eléjük álltam.

-Sziasztok! –köszöntem rájuk, ami kissé keményre és érzéketlenre sikeredett. Meglepetten néztek össze, majd nagy nehezen visszaköszöntek. Látszott rajtuk, hogy a hátuk közepére se kívánnak, de ez engem jelen esetben egy kicsit sem tudott érdekelni.

-Te mit keresel itt? –kérdezte Leitgeb ingerülten.

-Van fogalmatok, mi történt Louissal? –valami azt súgta, hogy az ő kezük van a dologban, de én sem gondolhattam komolyan, hogy majd pont nekem fogják bevallani.

-Nem. Mi történt? Miért kéne nekünk ezt tudni? –kérdezett vissza ugyanolyan hangnemben, mint az előbb. Próbáltam higgadt maradni, de nem sok hiányzott ahhoz, hogy leüvöltsem a fejüket és megvádoljam őket, azonban tisztában voltam azzal, hogy bizonyítékok nélkül nem tehetem meg, különben sem olyan biztos az.

-Nem tudom, gondoltam megosztom veletek is. Tegnap elmentünk arra a rendezvényre, beszálltunk egy nagy gumilabda belsejébe, aztán gurultunk benne, majd egyszer csak Louis labdája átesett a magas korláton, ami szerintem nem a véletlen műve volt és ott egy domb, azon gurult lefelé egyenesen egy kamion elé, mivel az a domb közvetlen az úttestre vezetett.

Ekkor direkt figyeltem az arcukat, csak a megdöbbenést véltem felfedezni rajtuk, ebből nem sok minden jött le. Próbáltak úgy csinálni, mint akik most hallották először, de ez annak jele is lehetett, miszerint összejött a kis tervük, s most visszahallják.

-Hát ez igazán sajnálatos, de mi mit tehetünk érte? –kérdezte Federica, próbált együtt érző lenni, de nem igazán sikerült neki, mert hamar átláttam rajta.

-Semmit, csak gondoltam közlöm veletek is! –ezzel hátat fordítottam nekik és mentem a magam dolgára, egyre messzebbre kerültem tőlük.

Leitgeb szemszöge

Minden a terv szerint ment, ugyanis a kis szőke pukkancs közölte velünk, hogy Louis kórházba került és az életéért küzdenek. Mikor elment, Federicával összenéztük és mindketten nevetésben törtünk ki.

-Csapj bele, szépségem! –mondtam neki, így is tett. Nem szép dolog más szenvedésének örülni, de most az egyszer megengedhetjük magunknak, mivel a boldogságunkról volt szó, nem hagyhatjuk, hogy az a kis ostoba tönkretegye. Ez az én bosszúm számára.

Visszaemlékezés:

Egyik nap úgy gondoltuk Federicával, hogy ki kéne látogatnunk arra a rendezvényre, minden olyan szépen indult, ilyenkor még semmi sem volt megtervezve. Észrevettük a nagy gumilabdákat, amibe mi is beszálltunk még jóval Louisék előtt. Játék közben észrevettem, hogy a korláton túl óriási lejtő van, ami egyenesen az autóútra vezet. Nem véletlen volt felállítva ez a magas korlát. Hirtelen eszembe jutott egy csodálatos ötlet, ugyanis előtte láttuk Louis és Niallt és biztosak voltunk benne, hogy ők is kipróbálják ezt a vadmarhaságot, ha mégsem, akkor valamit kitalálunk, hogy vegyenek részt rajta. Megállítottam és kiszálltam és mutattam Federicának, hogy jöjjön.

-Tök jól szórakoztam, miért kellett megszakítani? –kérdezte vigyorogva.

-Mert eszembe jutott egy jó terv. –mondtam, látszólag nem is értette, hogy mit akarok.

-Mi az? Milyen terv? –érdeklődött.

-Itt van Louis is és meg kéne szervezni, hogy azon a korláton átessen. –mutattam arra felé. –Ha azon átesik, akkor egy dombon fog legurulni a labdában és egyenesen az úttestre vezet. Ha szerencsénk van, akkor elcsapja valami. –húztam gúnyos mosolyra a szám, Federica szája meg o alakot vett fel a csodálkozás miatt, miszerint tényleg komolyan gondolom-e, azt, amit az előbb elmondtam.

-Ez most komoly? És ezt hogy valósítod meg? –kérdezte meglepetten.

-Ügyesen és könnyen. Sőt, eszembe is jutott, hogy egyikünk kilöki, addig a másik elcsapja a kamionnal. Nem is kell a szerencsére hagyatkozni. Menni fog? –húztam fel a szemöldököm. Egy perc csend keletkezett, Federicának fel kellett dolgoznia a hallottakat.

-Nem rossz, ha te ragaszkodsz hozzá, akkor felőlem mehet. –felelte kissé bizonytalanul, de lelket öntöttem belé, hogy nincs mitől félnünk és lebukni sem fogunk. Kölcsönöztünk valahonnan jelmezt, mivel fontos volt, hogy ne ismerjen meg minket, aztán megkértem az egyik haveromat, akit itt ismertem meg, hogy amikor látja, hogy kigurul egy nagy labda az úttestre, csapja el. Én és Federica fogjuk átlökni a korláton.

Vártunk egy kicsit, amíg ide nem tévednek, azonban közben kicsit izgultam, hogy közben meglépnek, de szerencsére nem így történt. Nem sokkal azután, miután beszálltak, Louis irányába igyekeztünk, megfogtuk a labdáját és a korlát felé gurítottunk, esélyt sem adva neki, hogy kiszállhasson. Közben felmértem a terepet, nehogy valaki észrevegyen, de valószínűleg a labdások láthattak minket, s látszólag betudtak idétlen jelmezeseknek, mivel ezen a rendezvényen rengetegen beöltöztek. Amikor a korláthoz értünk, egészen könnyen áttudtuk emelni, s már gurult is.

32. rész - Balhé

Meghoztam a 32. részt, hát legutóbbi résznél 89 feliratkozó volt, most van 90, azonban közben volt 91 is, ami azt jelenti, hogy megint leiratkozott valaki. Hát sajnos el kell ismerni, hogy ez a történet egyre unalmasabb, legalábbis én így gondolom, mert semmi ihletem nincs és csak írom, ami eszembe jut. Ez van, de be kell fejezni, mert már elhatároztam és nem adom fel. 

Leitgeb szemszöge

Csak egy pillanatra hagytam egyedül Federicát, s mikor visszajöttem, meglepetésben volt részem, ami nem nevezhető kellemesnek, ugyanis Louis és Federica csókolóztak. Ekkor elfogott a düh és legszívesebben behúztam volna Louisnak egyet. Úgy éreztem, hogy ezt megkell akadályoznom, siettem, amennyire csak tudtam, majd egy hirtelen mozdulattal elrángattam Louist a barátnőm közeléből, utána bevertem a képét, eleredt az orra vére, utána nem tudom, mi történt vele, csak annyi, hogy a földre zuhant. Megragadtam Federica karját és elhúztam onnan, elhatároztam, hogy a bulizásnak itt és most vége.

-Mégis hogy képzeled, hogy az orrom előtt csókolod meg? –kiabáltam vele, látszólag nem lepődött meg, mivel várható volt, hogy így fogok reagálni.

-Hirtelen történt, nem tudtam ellenkezni. –védekezett, de ez nem lesz olyan egyszerű, mint, ahogyan gondolja.

-És ezt szerinted el fogom hinni? –háborodtam fel.

-Nem látod, hogy részeg volt? –emelte fel a hangját.

-De láttam, hogy viszonoztad neki. –szinte már kiabáltam, egyre jobban idegesített ez az egész. Federica sóhajtott egyet, majd ismét szólásra nyitotta a száját. Látszott rajta, hogy fárasztja a vitatkozás, de ez akkor sem maradhat annyiban.

-Ez nem az volt, amire gondolsz! Felejtsük el, többé nem fordul elő. –mondta. Elhallgattam, de nem fogom hagyni, hogy az a kis hülye elvegye tőlem Federicát. Azt hittem barátok vagyunk, de inkább azt bizonyította be, hogy az ellenségem. Ha így akarja, akkor ezentúl úgy tekintek majd rá, és ha harcolni akar, akkor állok elébe, én nem bánom. Amikor ilyenre került sor, szinte mindig győztesként kerültem ki a csatából, tehát a lehető legrosszabb emberrel kezdett ki.

Niall szemszöge

Szem elől vesztettem Louist, kicsit már szédelegtem az alkoholtól, azonban mégis aggódtam a testvéremért, hogy vajon hol és kivel bulizik. Elkezdtem keresni eleinte a szemeimmel, de úgy nem jártam sikerrel, ezért körbejártam a helyiséget. Végül a pultnál ülve találtam rá, azonnal odarohantam hozzá, szinte már magánál sem volt, annyit ivott.

-Miért ittál ennyit? Gyere, menjünk fel a szobánkba, aludnod kell. –tettem a vállára a kezem.

-Megcsókoltam! –kiabálta, mint egy örült. Nem értettem az egészből semmit sem.

-Kit? –kérdeztem csodálkozva.

-Hát szerinted? Persze, hogy Federicát. –ekkor hatalmas nevetésben tört ki, nehéz lesz vele az biztos. Szerencsére én nem ittam annyit, hogy elveszítsem öntudatomat, így viszonylag tudom kezelni, már, ha sikerül.

-Inkább menjünk! Gyere, segítek. –hagytam, hogy megtámaszkodjon rajtam, átkaroltam a derekát, aztán mentünk is az én vezetésemmel. Mikor felértünk, segítettem neki lefeküdni, fürdésre képtelen lett volna ma este. Ráér az reggel is. Én viszont tisztálkodtam és csak utána bújtam ágyba.

Reggel én keltem korábban, aztán felébresztettem Louist, mert menni kellett reggelizni. Nem volt valami jó állapotban, ráadásul erős fejfájásra panaszkodott, ami nem csoda ennyi alkohol után.

-Majd lent kérünk egy gyógyszer, csak kelj már fel végre! –szinte már könyörögtem neki, nagy nehezen összeszedte magát. Elment zuhanyozni, majd segítettem neki kiválasztani az aznapi öltözékét.

Lementünk az étkezőbe, kértünk fájdalomcsillapított, Louis be is vette egy nagy pohár vízzel.

-Mi volt tegnap este? Mégis hogy csókoltad meg Federicát? Vagy csak a részegség beszélt belőled? –tettem fel a kérdést.

-Tényleg megcsókoltam, én szeretem őt és nagyom, hogy az a csúfság elvegye tőlem. Érted? –elszántnak tűnt, szemeiben haragot és féltékenységet véltem felfedezni.

-De ezt nem teheted! Tiszteletben kell tartani a kapcsolatukat! Ne akarj bajt! –figyelmeztettem, de úgy látszik nem hallgatott a szép szóra. Itt véltem felfedezni azt, hogy eléggé megváltozott, amióta híres lett, de azért ott lakozik valahol mélyen a régi Louis is, ami időnként elő is jön, sőt az elején szinte csak azt véltem felfedezni a természetében.

-Engem nem érdekel, én nem nyugszom addig, amíg nem lesz az enyém. –csattant fel, úgy tűnt nem lehetett vele beszélni, s ez kissé elkeserített, hogy ilyen önző alakká vált.

-Kérlek, ne csinálj bajt! –könyörögtem neki, nem akartam, hogy bajba keveredjen, mikor azért jöttünk ide, hogy kikapcsolódjunk.

-Nekem te ne dirigálj! Értetted? –kiabált, aztán durván felállt a helyéről és kiviharzott az étkezőből. Utána néztem és megráztam a fejemet, miközben elöntött a kétségbeesés, mivel ő nem ilyen volt. A hírnév tönkretette, illetve a fogság. Nem is tudom, mit tehetnék érte, úgysem hallgatna rám.

A napot külön töltöttük el, úgy, hogy szinte azt sem tudtuk egymásról, hogy a másik hol van, és mit csinál. Biztosan Federicát zaklatja, miközben összetűzésbe kerül Leitgebbel. Szívem szerint megakadályoztam volna, de el kellett ismernem, hogy nem tehetek ellene semmit, csak én is belekeverednék. Legjobb lesz magam távol tartani ettől a konfliktustól.

Egy kicsit lepihentem a szobánkban strandolás és egy jó kiadós ebéd után. Nem zártam be kulccsal az ajtót, hiszen Louis bármikor jöhet és ugye az nálam maradt. Már majdnem elaludtam, amikor valaki egyszer csak berontott, s ekkor felriadtam és a hang irányába néztem. Hirtelen azt hittem, Louis az, de rá kellett jönnöm, hogy tévedek, ugyanis nem más tépte fel kis híján az ajtót, mint Leitgeb. Haragos tekintetével találtam magam szembe, ami eléggé megijesztett, de rá kellett jönnöm, hogy nem én vagyok az, akire ennyire mérges.

-Hol van Louis? Hol az a kis mocsok? Most betöröm a képét! –ordította, ezért a füleimhez emeltem a kezem.

-Mi történt? Higgadj már le egy kicsit! Így nem lehet normálisan tárgyalni. –akadtam ki.

-Nem is tárgyalni jöttem, főleg nem veled. Mondd meg, hol rejtőzik az a kis féreg! Tudom, hogy itt bújt meg valahol! –továbbra is kiabált.

-Nincs itt, reggeli óta nem is láttam, mert kiviharzott az étkezőből, mert azt mondtam neki, hogy hagyjon titeket békén. –mondtam meg az igazat, de hiába, mert nem hitte el. Feltúrt mindent nagyon agresszíven, szinte tört-zúzott, azonban szerencsére kárt nem okozott a bútorokban, csak a cuccaink voltak szanaszét, Louist meg nem találta meg, ezért úgy gondolta magamra hagy és vadul becsapta az ajtót, hogy az kis híján kijött a helyéről. Végigmértem a károkat, nagy kő esett le a szívemről, amikor tudatosult bennem, hogy ezt senki sem fogja észrevenni, csak rendet kell tenni. Miért ide jön tombolni? Ez is Louis hibája, ha ezt nem fejezi be, akkor hazamegyek, és nem fogok vele foglalkozni. Velem ilyet ne tegyen! Elkeseredetten ültem az ágyon, próbáltam összeszedni magam kevés sikerrel, de aztán végül pár óra múlva sikerült is. Kinéztem az ablakon, arra döbbentem rá, hogy megy le a nap, már a gyomrom is jelezte, hogy elérkezett a vacsoraidő. Mivel ebben a szállodában csak reggeli jár, elmentem és beültem egy jó étterembe. Miért ne tehetném meg, mikor Louis tele van? Miért is kéne megelégednem a büfé ételeivel?

Nem történt semmi különös vacsora közben, indultam visszafelé reménykedve, hogy Louis már a szobánkban van, kezdett már sötétedni is. Ekkor jutott eszembe, hogy bezártam az ajtót, ezért nem tudott bemenni, azonban kellemes meglepetés fogadott az ajtó előtt: Louis ott ült lehajtott fejjel.

-Hát te hol voltál egésznap? –tettem fel a kérdést széttárt karokkal.

-Menjünk be és itt megbeszéljük! –pattan fel a helyéről, bementünk. Aztán ledobtam magam az ágyra, de nem feküdtem le.

-Akkor mesélj! –kértem. Louis sóhajtott egyet és leült mellém.

-Hát nem is tudom! –rázta meg a fejét, majd vett egy nagy levegőt és ismét szólásra nyitotta a száját. –Hatalmas balhé volt. De engem nem érdekel, nem fogom hagyni, hogy övé legyen Federica. Emiatt Federica meg is gyűlölt engem, de ez már egy kicsit sem tud érdekelni! Most már csak azon vagyok, hogy elválasszam őket, nem hagyhatom, hogy boldogok legyenek! –kiabálta és nagyon elszántnak tűnt, ami aggasztott.

-Kérlek, ne csinálj bajt! –tettem össze a két kezem. –Itt volt Leitgeb és szétdobált mindent, nagy nehezen tudtam csak rendet rakni! Téged keresett és olyan agresszív volt, hogy esküszöm meg tudott volna ölni téged! –mondtam kissé lehangoltan, de nem hatotta meg.

-Nem érdekel, mit mondasz! Akkor sem fogom hagyni. –nem volt értelme ennek a beszélgetésnek, ezért inkább lezárni kívántam, de reménykedtem, hogy holnapra lenyugszik, bár nem sok esélyt láttam erre.

Reggel Louis ébredt fel előbb, kérte, hogy reggelizzünk együtt, aminek nagyon örültem, mert olyan volt, mintha kicserélték volna. Rá sem ismertem a tegnapi viselkedése után. Leértünk az étkezőbe, majd helyet foglaltunk.

-Szóval! –vett egy nagy levegőt. –Szeretnék bocsánatot kérni a tegnapi miatt, nagyon elborult az agyam. És igazad volt! Békében kell élnünk, hisz azért jöttem ide, hogy megnyugodjak. Hát velük megszakadt a kapcsolat, de sebaj. –mondta megbánóan, szemeiben őszinteséget véltem felfedezni, így hittem neki. Mindig is éreztem, hogy a régi Louis nem veszett el.

-Végre megjött az eszed. –értettem vele egyet.

-Csak annyi kellett, hogy aludnom kellett rá egyet. –zárta le a témát. Egy perc csend keletkezett, amit én törtem meg.

-Jut eszembe! –szólaltam meg hirtelen, Louis felfigyelt. –Ma elvileg van egy rendezvény a parkban, minden hülye játékot ki lehet próbálni. Igaz, ez gyerekeknek van, de úgy érzem magam, mint egy nagy gyerek, szóval érted! Kilátogathatnánk! –ajánlottam fel.

-Nem rossz ötlet, néha jó visszamenni a dedóba.

Reggeli után indultunk is, sok jelmezes figura volt jelen. Beszálltunk egy nagy gumilabda belsejébe, amiben gurulni lehetett, nagy buli volt, az egyszer biztos. Azonban egyszer csak azt vettem észre, hogy Louis labdája lefelé gurul a dombon egyenesen az autóút irányába. Nem értettem, hogyan kerülhetett oda, hiszen le van zárva az a rész, valahogy át kellett jutnia a korláton, s az nem olyan egyszerű.

31. rész - Buli

Sziasztok, elérkezett az év első bejegyzése is, ami a 31. rész. Hát látom megint leiratkozott valaki, a mai napon, ezért megint csak 89 a feliratkozók száma. Ez nagyon nem jó jel. Mit csinálok rosszul? Nem mondom, hogy abbahagyom, mert nem sokára vége, 40 részesre tervezem, de lehet kevesebb lesz. Már senkit sem érdekel a blog, lezárom valamivel a történetet és kész. Nem kell már sokat kibírnotok. Mindegy, nem lényeg, igazából pont miattatok nem hagytam ebbe ezt a blogot, mert nagyon ihlethiányom volt, de összeszedtem magam. Nélkületek nem ment volna, ez motivált. Most már nincs mi motiváljon, legfeljebb az, hogy ne hagyjam félbe a vége előtt. 

Louis szemszöge

Amíg Niall pisilni ment, addig én közelebb mentem Federicához, akkor vált biztossá, hogy ő az, amikor már közvetlen szemben álltam vele.

-Szia! Federica, te vagy az? –kérdeztem rá, mintha nem lenne annyira biztos, mikor már az volt.

-Igen, ki más lennék? –kérdezett vissza vigyorogva, jó kedve lehetett.

-Megismersz? –kérdezte izgatottan.

-Louis? –kérdezett rá, talán nem volt annyira biztos magában, de mégis határozottnak tűnt.

-Talált. –kiáltottam el magam örömömben. Egy pillanatra megfeledkeztem Niallről, bizonyára már kereshet, de most csak a fekete hajú szépség volt számomra legfontosabb. Gondoltam, hogy nem egyedül nyaralgat, ugyanis volt valaki vele, aki elkísérte, közeledett felénk. Ezzel nem is lenne baj, azonban egy olyan személy volt az, akire a legkevésbé számítottam. Nem rég eljött a koncertemre, a végén beszélgettem vele, előtte viszont a barátom volt az X-Factor házban, utána megszakadt a kapcsolat.

-Te mit keresel itt? –néztem ledöbbenten az említettre, ő is csodálkozott, amint meglátott engem.

-Ezt én is kérdezhetném tőled. –mondta.

-Te most összejöttél Federicával? –kérdeztem még mindig meglepődve.

-Te ismered Federicát? –tettük fel egymásnak folyamatosan a kérdéseket, ezek szerint nem csak én voltam meglepve ezen az egészen.

-Igen, már régóta járunk. –jelentette ki, ekkor elöntött a féltékenység. Egykor tetszett nekem a lány, és nem tudtam volna mással elképzelni, mondjuk, ma már ez máshogy van, azonban ha másik pasival lenne, annyira nem zavarna, de Leitgeb egykor a legjobb barátom volt, ezért is zavart. De nem szabad beleavatkoznom a boldogságukba, nem mondanék nemet Federicára, de nem is akartam most hajtani rá. Próbáltam nyugodt maradni, de ez nem igazán sikerült, de nagyon reméltem, hogy nem látszódik meg rajtam semmi sem.

-Gratulálok nektek! –tettettem magam, mint aki örül ennek a hírnek, odamentem a barátomhoz és adtam neki egy nagy ölelést, aztán a lányra néztem, fülig ért a szája és látszott mindkettőjükön, hogy nagyon boldogok egymással. Én miért nem lehetek boldog? Nekem miért kell bujkálnom? Talán ver a sors, csak tudnám miért. Mit tettem?

-Köszönjük! –mondták egyszerre, majd jobbnak láttam, ha elköszönök, egyszerűen nem bírtam elviselni, hogy boldogok. Nem akartam ezt nézni.

-Na, jó, szerintem én megyek! Remélem, még találkozunk. –erőltettem egy széles mosolyt az arcomra, nem tudom mennyire tűnt műnek, de nem is érdekelt igazán.

-Én nem csak remélem, hanem teszek is érte, hogy találkozzunk, hisz a barátom vagy. –vágta rá Leitgeb, ekkor megforgattam a szemeimet és megint színészkedésre kényszerültem.

-Hát jó. Ti melyik szállodában vagytok? –kérdeztem még mindig kedvesen, de legszívesebben leordítottam volna a fejét. Kiderült, hogy ugyanott vannak, ahol mi is, elárultuk egymásnak a szoba számot is, majd telefonszámot is cseréltünk. Utána elköszöntem tőle, aztán visszamentem az előző helyre, de Niall nem volt ott, ezért megnéztem a mosdóban. Hát ott sem volt, akkor ezek szerint nem tudott megvárni, mondjuk érthető is, mert egy szót sem szóltam neki, nem tudhatta hol vagyok.

-A fenébe is, Niall! –bosszankodtam magamban, telefonomat meg persze, hogy a hotel szobában hagytam. Kénytelen voltam felmenni érte, de előbb felvettem a pólót, mert nem akartam félmeztelen végig szaladni a hotelen. Igencsak meglepődtem, amikor beléptem a szobában, ugyanis Niall már ott volt és a telefonját nyomkodta.

-Hol a fenében voltál? –kérdezte feldúltan. –Tudod mennyire kerestelek? De te nyomtalanul eltűntél. –bosszankodott.

-Bocsáss meg, de találkoztam egy régi ismerőssel, kicsit elhúzódott az idő. –érveltem, talán hatással volt rá, mert látszólag nyugodtabbnak tűnt.

-Kivel? –kérdezte már sokkal higgadtabban.

-Federicával és Leitgebbel. Képzeld, összejöttek! –válaszoltam undorral, bár nem így akartam, ezért gyorsan magamra erőltettem egy mosolyt.

-Komolyan? –nem hitt a fülének.

-Komolyan. Összejöttek. –erősítettem meg a kételyeit, a hangnemem már sokkal tűrhetőbb volt, de most megint megjátszottam magam. Hát ezt kell most tennem, nincs más választásom, ha nem akarok senkit sem magamra haragítani, főleg nem Federicát. Leitgeb már annyira nem is érdekelt, nem is voltunk már barátok, azóta egyszer sem beszéltünk, csak a koncerten. Niallt meg látszólag nem érdekelte az egész, ő csak nem haragudna meg, ha megtudná, hogy valójában mit is gondolok erről. Végül abban maradtam, hogy ezt magamban tartom.

-Az jó. –mondta közömbösen, mondtam én, hogy nem érdekli. –Mit akarsz este csinálni? –váltott hirtelen témát.

-Lesz valahol buli? –kérdeztem.

-Talán, akkor majd meg kell nézni. –mondta.

Elérkezett az este, Niall utána nézett neten, hol lehet erre fele bulizni. Elkészülődtünk és indultunk le a partra, mivel elvileg ott lesz a buli. Mikor leértünk, már lehetett hallani a zenét, hamarosan csatlakoztunk is, s a pulthoz rohantunk, hogy vegyünk magunknak valami piát. Most végre kedvemre ihatok, mert eddig ebben is korlátoztak és a bulizásban is. Egy erős italt kértem, Niall meg csak egy kólát, amin csodálkoztam is.

-Hogy hogy csak kólát iszol? –kérdeztem rá csodálkozva.

-Nem akarok még az elején bebaszni, hosszú lesz még az éjszaka. Te viszont jó hamar kifogod magad ütni. –mutatott a poharamra, és lehet igaza is van, de nem nagyon tudott érdekelni, lazítani szerettem volna és nem igazán tudom kivárni a sorom, tehát legjobb lesz belekezdeni. Gyorsan lehúztam az italomat, közben a távolban megláttam Federicát egy magában ülni egy asztalnál. Éreztem, ahogy a fejembe száll az ital, s emiatt nagyon szabadnak, az ösztöneimre hallgattam, ezért odamentem a lányhoz.

-Hello! Szabad ide leülnöm? –kérdeztem, miközben a kezemet a szék háttámlájának tetejére helyeztem, meg sem vártam a válaszát, máris helyet foglaltam. Végül is sztár vagyok és engem mindenki imád, nem igaz? Legalábbis ilyenkor ezt gondoltam magamról, józanul teljesen más a gondolkodásom. Néztem az arcát, mert kíváncsi voltam a reakciójára, láttam már, hogy szólásra nyitja a száját, de meggondolta magát és inkább csendben maradt. Azonban egy kicsit csodálkozott is a viselkedésem miatt.

-Remélem nem zavarok. –tettem hozzá.

-Nem! Nyugodtan maradj csak! Mesélj egy kicsit magadról. Sokat hallottam felőled a tévében, azonban én részleteket várok. –kedves volt velem, nem úgy, mint régen. Azonban én nem szívesen beszéltem másokkal a sztáréletemről, mert az maga a pokol. Elvileg senkinek sem szabadna megtudnia, de ez egyáltalán nem érdekelt ebben a pillanatban.

-Kész börtön volt az életem, ezért megszöktam. Egyet tanulj meg: a sztárélet nem olyan jó, mint, ahogy sokan gondolják, inkább az ellenkezője. Elveszik a szabadságodat, megszabják, mit csinálj! Nem lehetsz önmagad. És még soroljam? –már a kiakadás szélén voltam, de amikor arra gondoltam, hogy ezen a csodás szigeten lehetek felszabadultan, egyből elszállt belőlem minden harag és düh.

-Nem kell, elhiszem neked, hogy szörnyű volt. Bizonyára jót tesz neked ez a kis kiruccanás. –mondta. Ó, ha tudná, hogy az életbe soha nem szándékozok már hazamenni. De amúgy említettem neki, hogy megszöktem, lehet nem maradt meg neki vagy nem találta annyira lényegesnek.

-Ez nem csak egy kiruccanás! Én ideköltöztem és senki sem tudhatja meg, hogy itt vagyok, mert akkor folytatódik a börtönélet. –közöltem, ekkor o alakot vett fel a szája és csodálkozott.

-Tehát akkor nem is tudják, hogy itt vagy? –kérdezett rá, majd gondolkodni kezdett, mert szeretett volna még valamit mondani, ezért én nem vágtam közbe, hanem szépen megvártam. –ez nem semmi. És akkor mi lesz a családoddal? Mit fogsz tenni? –kíváncsiskodott tovább, már válaszoltam volna, amikor hirtelen ismét megszólalt.

-Te halál részeg vagy! Hogy tudsz ennyi hülyeséget összehordani? –háborodott fel, aztán fel is állt a helyéről és faképnél akart hagyni, azonban én lefogtam. –Engedj el! –kiabálta, de mutattam, hogy hallgasson el, vagy legalább legyen halkabb. –Mit akarsz? –kérdezte.

-Csak táncolni. Benne vagy? –reménykedtem.

-Hát jó, de csak öt percet. –ekkor odavittem a táncparkettre, elgondolkodtam azon, hogy vajon Leitgeb hol lehet, miért nem vele van Federica. Szemeimmel őt kerestem, de sehol sem találtam, azt viszont tudtam, hogy a lány nem egyedül jött el bulizni. Kértem a pultnál két pohár piát, egyiket Federicának adtam.

-Ezt lehúzzuk és még jobb lesz a hangulat. –közöltem vigyorogva, ő nem ellenkezett, egyből a szájához emelte a poharat, s ugyanígy tettem én is. Ekkor még szabadabbnak éreztem magam és látszólag Federica is, alaposan megtáncoltattam, mindketten nagyon jól éreztük magunkat. Egy pillanatra meg is feledkeztem Niallről, de mikor eszembe jutott, kerestem őt is a szemeimmel, ekkor láttam, hogy egy lány társaságában van, akivel nagyon jól érzi magát, ezért elöntött a boldogság, miszerint végre talált magának valakit. Reméltem, hogy lesz is több közöttük. Aztán Federicához fordultam és innentől kezdve csak vele foglalkoztam. Egy darabig intenzíven táncoltam, s egyszer csak megpillantottam Leitgebet, miközben közeledett felénk. Hirtelen magamhoz öleltem Federicát és lesmároltam, direkt úgy álltam be, hogy Leitgeb is lássa, és, hogy elöntse a féltékenység. Ezt kellett tennem, nagyon is jól esett, miközben az arc kifejezését figyeltem közben. A lány valószínűleg nem vette észre barátját, mivel nagyon is élvezte a csókunkat, ráadásul háttal is volt neki. Leitgeb egyre közelebb volt hozzánk, ekkor felemeltem a jobb kezem és felmutattam neki a középső ujjamat. Ekkora már abbahagytuk a csókolózást és arrogánsan a képébe röhögtem. 

30. rész - Nyaralás

Meghoztam az új részt és szeretnék mindenkinek Boldog Új Évet Kívánni. Lett két új feliratkozó, mert az előző részhez képest 90 feliratkozó volt, azonban valaki utána leiratkozott, emiatt van csak 89 feliratkozó. Nem tudom, hogy miért iratkozott le az az illető, vajon mit rontottam el? Kérem, aki úgy gondolja, hogy leiratkozik, akkor indokolja meg, nem fogok megharagudni, hisz senkit sem erőltethetek, hogy olvassa a blogot és legyen feliratkozva. Bár hiába van 89 feliratkozó, ha nagy része nem is olvassa a blogot, tehát végül is mindegy!

Aki viszont itthon maradt Szilveszter este, annak kívánok jó olvasást, már aki elolvassa! És BUÉK! Nem sokára meghal 2014, és jön 2015. Remélem mindenkinek jól telt ez az éve és 2015 még jobb lesz mindenki számára.

Louis szemszöge

Sikerült megszöknöm még aznap és rohantam hazafelé, sajnos ottani idő szerint az éjszaka közepén érkeztem meg. Hazavitettem magam Niallékhoz, mert már nagyon hiányzott. Becsöngettem, de csak hosszú várakozás után nyílt csak az ajtó. Amikor megláttam Niallt, azonnal a nyakába borultam, azonban ő furán viselkedett, ugyanis ellökött magától és furcsa dolgokat kezdett el mondani.

-Nem, te nem vagy itt! Megint álmodom! Menj innen, tegnap is csalódnom kellett! –ekkor rám csapta az ajtót és kulcsra zárta, dörömbölni kezdtem, hogy engedjen be, nem hittem volna, hogy ez fogad majd.

-Engedj be, Niall! Nem teheted ezt velem! Én nem egy álom vagyok, hanem a valóság! –kiabáltam, éreztem, hogy még mindig az ajtó túloldalán tartózkodik.

-Nem! Nem akarok csalódni! Tegnap is ez volt! Elegem van ebből! –kiabálta, majd hallottam, ahogy elszalad. Tehát ki lettem zárva, mehetek egy szállodába, de reggel megint megpróbálok majd bejutni. Akkor csak nem fog elzavarni Niall, főleg, hogy vettem kettőnknek repülőjegyet egy Csendes-óceáni szigetre. Reggel ismét az ajtó elé álltam a bőröndjeimmel és hosszan megnyomtam a csengőt, aztán az ajtó nem sokkal később nyílt is. Nem Niall állt ott, hanem Bobby, akinek akaratlanul is egy széles mosoly ült ki az arcára, s ezáltal nekem is.

-Istenem! Louis! El sem hiszem, hogy te vagy az! Hogy hogy visszajöttél? –szorosan magához ölelt, alig kaptam levegőt, de megpróbáltam viszonozni az ölelését.

-Megszöktem. –mondtam keserűen, Bobby igencsak meglepődött ezen a kijelentésemen. –Igen, ez a valóság, sikerült megszöknöm abból a börtönből. –folytattam, hogy végre elhiggye már.

-Gyere be, Niall nagyon fog neked örülni. –tárta ki az ajtót, de a szavaiban kételkedtem, mert az éjjel elzavart, de ezt inkább magamban tartottam. Beléptem a nappaliba, a bőröndöket letettem, aztán körülnéztem, s a konyhában megpillantottam az én szőke hajú barátomat és egyben testvéremet, majd rám nézett.

-Tehát ez mégsem álom? –kérdezte ledöbbenten, nem akart hinni a szemének, de biztosíthatom arról, hogy nem csak álmodik.

-Nem Niall! Ez a valóság, sikerült megszöknöm! –felkiáltottam, aztán örömömben a nyakába ugrottam, ahogy az éjszaka is, tudtam, hogy nem fog ellökni.

-Ezt el sem hiszem! –majd elkezdett tapogatni, hogy nem csak egy szellemet lát, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy ez a valóság, így szólt. –És tényleg a valóság, Louis itt van! –elkiáltotta magát, aztán pedig ő ugrott a nyakamba és nagyon szorosan magához ölelt, ez a mai nap folyamán a második ilyen eset, hogy levegőt sem kaptam miatta, de egy cseppet sem bántam. Kaptam egy nagy cuppanós puszit is az arcomra.

-Most már elég! –toltam el vigyorogva magamtól Niallt, aztán neki is sikerült lenyugodnia. –Van egy nagyon jó hírem. –mondtam, aztán elkezdtem kutatni a táskámban a repülőjegyek után. Niall már kíváncsian várta, mi is lehet az. Mire sikerült előhalásznom, felmutattam, majd szólásra nyitottam a szám.

-Elmegyünk nyaralni egy hónapra, csak te és én! –mondtam felvidulva.

-Komolyan? És hová? –kérdezte boldogan, majd a kezébe nyomtam mind a két repülőjegyet, ő megnézte, majd elkiáltotta magát.

-Ez az! –ismét a nyakamba ugrott és megölelt, azonban ez közel sem volt olyan hosszú, mint amilyen az előző.

-Igen és holnap indulunk! –mondtam, aztán hirtelen elszomorodtam. –Amíg itt vagyunk, addig félni fogom, nehogy megtaláljanak. Ha észreveszik, hogy nem vagyok ott, ez lesz az első hely, ahol keresni fognak. –lehajtottam a fejem, közben elképzeltem, hogy mi lenne, ha ez történne, ezért nem tudtam elfojtani a könnycseppjeimet, s ezt sajnos Niall is észrevette.

-Te most sírsz? –kérdezett rá csodálkozva, elkezdtem törölgetni a szemeimet, aztán letagadtam mindent, persze hiába.

-Nem, dehogyis! –mondtam, hangom elcsuklott.

-De láttam. Mondd el mi a baj! –kérte.

-Csak eszembe jutott, hogy bármikor megtalálhatnak itt, ezért kell minél előbb elmennünk. Egy hónapig ott leszünk, utána pedig meglátjuk, a pénz miatt meg ne aggódj. –mondtam, kicsit már megnyugodtam.

Másnap hajnalban már a repülőtéren voltunk Niallel, lassan becsekkoltunk, és az indulás pillanata is elérkezett.

-Izgulok! –mondtam, majd sóhajtottam egyet. Niall rám nézett.

-Mégis miért? Felszabadultnak kéne lenned, hogy nem találtak meg. –igaza volt, csak nekem nem mentek ilyen gyorsan a dolgok, idő kellett, hogy megnyugodjak.

-Tudom, csak idő kell hozzá. –vallottam be.

-Akkor jó. Nehogy itt idegeskedj nekem! Imádni fogod a tengerpartot. –mondta, nagyon izgatott volt már az utazás miatt, nagyon látszott rajta. Boldogabbnak látszott, mint amilyen én voltam, persze, mert neki nem volt miért aggódnia, nekem meg nagyon is, mert előbb-utóbb szembe kell nézni a következményekkel. Próbáltam aztán elfelejteni a gondokat és csak a jó dolgokra gondolni, például, hogy hogyan fog eltelni ez az egy hónap egy csodás szigeten. Bedugtam a fülest, felhangosítottam rajta a zenét, hátrahajtottam a fejemet, aztán lehunytam a szemeimet és próbáltam kizárni magam körül a külvilágot.

Úgy eltelt az idő, hogy észre sem vettem, hogy már megérkeztünk, ugyanis sikerült elaludnom, ennek köszönhetően nem tűnt annyira hosszúnak az út, mint ahogy a valóságban.

-Louis, ébredj! Már leszálltunk! –hallottam Niall hangját, miközben rángatott, hogy nyissam már ki végre a szemeimet.

-Tessék? Hol vagyunk? –félálomban voltam.

-A szigeten, most érkeztünk meg, ideje leszállni, te kis álomszuszék! –vigyorgott, közben én próbáltam magamhoz térni, s mikor sikerült, felálltam az ülésből és nyújtóztam egyet. Niall megcsikizte a hasamat, ekkor odakaptam, mivel csikis voltam ott.

-Na! –szóltam rá, fülig ért a szája.

-Kivillant a pocid! –nevette el magát, én meg elpirultam. Nem szerettem, ha kivillan, pedig már elég sokszor fordult már elő, főleg a koncerteken, mert a hülye stylistok rám erőltették a rövid pólókat, amiben pedig tilos lett volna felemelni a kezem. Most tűnt csak fel, hogy az egyik ilyen póló van rajta, hát akkor ezért.

-Induljunk. –mondtam, majd megindultam, Niall jött utánam, mindketten húztuk magunk után a bőröndünket. Fogtunk egy taxit és a szállodába vitettük magunkat, majd megsültünk, tűzött a nap és volt vagy 30 fok. Jól esett az esős éghajlatból idejönni, teljesen kivirultam, de ez Niallen is látszott.

Kicsit lepihentünk, mivel az időeltolódás és a hosszú út kissé megterhelt minket. Niall leült a fotelbe és elővette a telefonját, azt kezdte el bütykölni, én vele ellentétben felfeküdtem az ágyra és lehunytam a szememet. Elaludtam ismét, nem tudom mennyi idő telhetett el, de megint arra ébredtem, hogy Niall csikizi a hasamat, ellöktem onnan a kezét reflexből.

-Miért csinálod ezt? –eddig a hátamon feküdtem, azonban most megfordultam, itt már éreztem, hogy a pólóm megint felcsúszott.

-Ébresztő! Egésznap alszol és kint volt a pocakod! –nevette el magát, de én még nem tértem magamhoz, egyszerűen nem tudtam kinyitni a szemeimet.

-Hagyj még egy kicsit aludni! –mondtam kábultan.

-Meg kell néznünk a tengerpartot! –rángatni kezdett, ekkor próbáltam magamon is segíteni, hogy végre fel tudjak kelni. Nyújtóztam egyet, ekkor megint meggyűlt a bajom a pólómmal, gyorsan visszahúztam, mielőtt Niall megint megcsikiz. Az erkély ajtó felé igyekeztem, kinyitottam és csodaszép kilátás tárult elém, ugyanis a tengerpartra nyílt a kilátás. Aranyhomokos part égszínkék vízzel, pálmafákkal.

-Ezt nem hiszem el! Ez csodálatos! –hallatszott egy hang mögülem, Niall hangja, ekkor hátranéztem. –Ugye milyen szép? –kérdezte, én csak bólogattam.

-Csodaszép. –tettem hozzá.

-Menjünk már le? –olyan volt, akár egy kisgyerek, elkezdett ugrándozni, aztán a bőröndjéhez sietett és kikereste a fürdőgatyáját, ideje nekem is cselekedni, én is így tettem. Átvettem a fürdőszobában, de a pólót nem vettem le, mert a parton szándékoztam megszabadulni tőlem. Niall viszont félmeztelen volt, kezében egy törölközőt tartott és egy kis gumikacsát. Akaratlanul is felnevettem, akár egy ovis.

-Most mit nevetsz? –kérdezte, miközben megjátszotta, hogy fel van háborodva.

-Cuki a gumikacsád! –mondtam nevetve.

-Ja, most kaptam apától! –felmutatta.

Megindultunk a part felé, mindössze két perc sétával, majd leterítettük a homokra a törölközőket. Mikor ez megvolt, Niall rohant a víz felé.

-Héj, ne rohanj úgy! Várj meg! –kiabáltam utána, majd szaladtam is a nyomába. Bedobtuk magunkat a vízbe, majd fröcsköltük egymást, mint két kisgyerek, felszabadultak voltunk, mondjuk Niall már eddig is az volt.

Körülbelül fél órát töltöttünk el a vízben, aztán kimentünk megszáradni, kezdett lemenni a nap, emiatt kicsit hűvösebbre fordult az idő.

-Elmegyek mosdóba. Jössz? –szólalt meg a szőkeség.

-Nem, nekem nem kell. –válaszoltam, ezért ő egyedül ment, én meg maradtam. Körülnéztem egy kicsit, majd megpillantottam egy fekete hajú szépséget, aki emlékeztetett valakire. Vajon ki lehet ő? Annyira ismerős.

Aztán eszembe jutott, hát persze, hogy Federicára hasonlított, azonban nem volt annyira biztos, hogy ő az, mivel messziről nem igazán láttam. Úgy gondoltam, hogy megnézem közelebbről is, ezért megindultam az irányába, s ekkor kiderült, hogy valóban ő az. Sokat változott, mert eddig egy kislányt láttam benne, most meg már a nőt, igazi bombázóvá vált, bár eddig is az volt a számomra.

-Szia! –ráköszöntem –Emlékszel még rám? –tettem hozzá. Ő csodálkozva nézett rám.

-Louis?

-Talált! –örültem, hogy megismert, de ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. Federica nem egyedül volt, s ezzel nem is lett volna baj, de annak a személynek a jelenléte teljesen ledöbbentett.